Dr. Csongrády Béla beszéde

Elhangzott 2012. január 16-án Salgótarjánban, Mikszáth Kálmán szobránál.

Beszéd id. Szabó István Mikszáth-szobránál
(St., 2012. január 16.)

„A centenáriumnak vége, Mikszáth maradt…” Egy évvel ezelőtt ezt a címet adtam az egyik, a 2010-es jubileumi történésekre is visszatekintő cikkemnek. S nemcsak ezért fogalmaztam így mert jól hangzik, hanem mert ez fejezi ki a lényeget. Az egyik legjelentékenyebb magyar író immár százkét éve nincs az élők sorában, de az utókorra hagyományozott öröksége éltető, erőt adó szellemi táplálékként van jelen a mindennapokban. Életműve tananyag az iskolákban, klasszikus irodalomnak számít a könyvtárakban, meg-megjelenik a színházak repertoárján s folyamatos munkára sarkallja a kutatókat, gyarapítja a tanulmányírók önként vállalt teendőit.

A hagyományápolás, értékőrzés folyamata azonban nem automatikus, szükség van rendszeres gondozására, tudatos éltetésére is. Ezt teszi a Mikszáth Kálmán Társaság lassan már húsz éve, egész pontosan 1993 óta. Tevékenységének értelemszerű periodikus ritmust ad Mikszáth születésének január 16-i, halálának május 28-ai évfordulója, valamint névnapja október 13-án. Térben pedig elsősorban azok a települések, helyszínek tüntetik ki magukat ez ügyben, amelyek direkten kapcsolódnak Mikszáthhoz : mint közismert Horpács, Szklabonya, Mohora, Balassagyarmat ebbe a kategóriába tartozik. Megannyi intézmény viseli és öregbíti Mikszáth nevét Nógrád megyében Balassagyarmattól kezdve Pásztón át Nógrádmegyerig és Mátramindszentig. S miként kerül e sorba Salgótarján? Egyrészt – csakúgy mint Madách Imre esetében – a megyeszékhely jogán, másrészt pedig egy műalkotás, egy patinás szobor apropóján. Id. Szabó István – aki az íróhoz hasonlóan csavaros eszű bölcs palóc volt a maga módján – egy jó fél évszázaddal ezelőtt bazaltban örökítette meg Mikszáth Kálmánt, akinek mellszobra 1960-ban került az akkor még Május 1 úti általános iskola mellé, de az épület másik oldalára. Sokáig – ki tudja miért – akár visszhangtalannak, mostohasorsúnak volt nevezhető Pista bácsi alkotása. mígnem a jelenlegi helyére került és néhány éve már – mint ma is – koszorúzási ünnepség keretében kap méltó tiszteletet a tíz évvel ezelőtt elhunyt benczúrfalvai szobrászművész éppúgy, mint az általa ábrázolt írófejedelem, Mikszáth Kálmán.

S e gesztus meggyökereztetése, tradícióvá formálása – mondani sem kell – éppen a Mikszáth társaság – és szíves közreműködőként az immár újjávarázsolt Kodály iskola – nevéhez fűződik. Egy-egy ilyen ünnepségnek a szülőföld tiszteletadásán túl más funkciója is van. Mikszáth esetében pedig különösen. Hiszen nemcsak azt kell, lehet ilyenkor hangoztatni, hogy annak idején regényeivel, novelláival mit adott megőrzendő értékként a magyar irodalomnak, az egyetemes kultúrának, nemcsak azt érdemes számba venni, hogy milyen szépen, már-már hízelgően írt rólunk, nógrádi földijeiről, a boldog vármegyeiekről, hanem azt is, hogy több mint egy évszázad távlatából mennyire aktuálisak gondolatai. Egyrészt az ő zsenialitását jelzi, hogy tudott évtizedeken átívelő érvényességgel fogalmazni cikkeiben, publicisztikáiban, másrészt azonban sajnos rajtunk, magyarokon múlott és múlik, hogy szinte hiába volt minden figyelmeztetése: csak elkövettük, elkövetjük ugyanazokat a hibákat, amelyek ellen felemelte a szavát. A tékozlás című, 1881-ben kelt írása szerint „…sokkal többet költünk, mint amennyi pénzünk van…Külön istenünk volt (a magyarok istene), hát mért ne költhetnénk bátran, majd visel gondot ránk!” Szinte valamennyien tudunk egy-egy jeles mondatot idézni, amely alá közállapotainkat elnézve akár a mai dátumot is lehetne írni. Íme néhány példa: „A pártok még jobban különítik el az embereket szokásaikban, modorukban, mint az ágy, amelyből származtak.” … „Mi is beszélünk a demokráciáról: mondjuk azt is, hogy hiszünk benne, hogy létezik – de nem látszik”… „Az igazság szép dolog, de akinek hatalma van, az nem szorul rá.”…„A rossz országgyűléseket is jóvá teszik – a rosszabbak.”..„Mindent elért, amit a politikában elérhetni. Sőt még többet. Elérte alkalmasint az undort is a politikától. És ez a legnagyobb magaslat.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Mikszáth-barátok!
Ha nem is olyan jelentősnél mint 2010-ben, de ezúttal is figyelemre méltó évfordulónál tartunk, hiszen ma 165 éve, hogy Szklabonyán – ahol ma ugyancsak fejet hajtanak emléke előtt – megszületett Mikszáth Kálmán, Ady Endre szerint a „legíróbb író”. Méltán és reméljük méltón is emlékezünk rá. Nyilván jól esik neki, ha látja az égi mezőkről, hogy mégiscsak sikerült halhatatlannak lennie, amit remélt ugyan, de nem volt benne biztos. Azt írta: „Az író a halhatalanságnak dolgozik, a hírlapíró a holnapi napnak, de a holnapi nap bizonyos, a halhatatlanság bizonytalan.” Jó, hogy újra és újra beszélünk róla, idézünk tőle, a legfontosabb azonban az, hogy olvassuk műveit mi akik, már tudjuk, hogy miért kell ismét kézbe vennünk és olvastassuk azokkal is, akik talán éppen a mi tanácsunkra sorakoznak a Mikszáth-hívők közé és jönnek rá, hogy nemcsak élvezni lehet írásait, de nagyon sokat lehet tanulni is belőlük még a látszólag mindent tudó „nagyokos” a XXI. században is. Ezzel az ő kedvében is járunk, hiszen mint írta: „Egy írót kitüntetni nem lehet sem diadalkapuval, sem koszorúkkal, úgy mint azzal, ha őt műveiben megösmerik: ez a legnagyobb jutalma.”