Mikszáthról írták

Jó palócok

Most, hogy egyszerre látni Csohány Kálmán könyvillusztrációit, könnyebb talán megfejteni egyéb lapjainak a titkát. Az egyik kulcsfogalom a játékosság, a derű. A gonoszok zsirárdit viselnek, a huszárőrmesterek pohosak, a törpék szakálla a földnél is lejjebb ér a népmesében, és tüskés bajszú, nagy orrú turbánosok lopakodnak a Naszreddin-regényben. A tusrajz is tüskés. Könnyed-kusza vonalak, amelyekből jellemek kerekednek ki, gyors satírozások, amelyek esetlegességet sugallnak, a rögtönzés látszata, amely valójában bravúr, mert a tárgy iránti kritikát, az iróniát színtiszta vizualitás testesíti meg.

A kilencszázhuszonötben született és korán, ötvenöt éves korában elhunyt Csohány főművei nem éppen tréfásak. Nehézléptű parasztembereket ábrázolnak, vihartépte falusi templomokat és temetőket, s ritkán, meglehetősen ritkán telt cigánylányokat vagy vigaszos siratóasszonyokat. Többnyire rézkarcon, mert ez volt a kedvelt technikája, amelyet sokféleképpen használt. A Kövek között lapján hólyagos foltokat maratott a szikár, tömbös vonalak közé, a Pásztói embereken ezek a vonalak érdes-vastagok, mélyen maratottak, az A katona című nyomaton meg olyan sűrűn szövöttek, tömörek, hogy vastag uniformist, valóságos súlyos testet képeznek. Egyszóval felettébb változatos a rézkarctechnika, amellyel egyszerre drámai kuszaságot és könnyen áttekinthető, már-már plasztikai, tiszta rendet állított elő.

Az egyszerűnek látszó kompozíciók lényege legalább enynyire komplikált. A művész Pásztón született és a Nékoszmozgalom indította el a pályán, s olybá tetszik, mintha Pásztó világát ábrázolta volna valamennyi művén. Hogy a kilencszázhatvanhetes Pásztóiak olykor kalapot, olykor talán kucsmát viselnek, és kopár dombokon nőtt kopár fák előtt vonulnak, az magától értetődő. Hogy a szülőfalu (azóta város) nevét viselő lap gömbölyű lombú fái mögött öszszeszorult földszintes parasztés bányászházak torlódnak, az nyilvánvaló. De valamiképpen Pásztó-gyanús a Tűzfalak magányos fi gurája, a Kövek között gondterhelt embere, sőt az a két alak is, akik Az öregség két arca című Kassák-verset illusztrálják, egyébként hiánytalanul.

Csohányt életében sokszor minősítették balladásnak, népiesnek. Nem egészen oktalanul, de semmiképp sem kielégítően. Egyfelől művészetének semmi köze ahhoz az akkoriban, a hatvanas évtizedben elharapódzott népieskedéshez, amely szívósan próbálkozott a népművészet és a grand art összeerőltetésével. Rézkarcok tömege próbálta változatlanul vagy alig változtatva lapra maratni a tülkökbe karcolt, borotvásokba faragott motívumokat, szobrok ármádiája másolta a fafaragókat anélkül, hogy észrevette volna: a lényeget veszíti el. Az igyekezet máig ismerős, eltekintenünk tőle azért kell, mert a Csohány-műveken ennek nyoma sincsen. S ha mégis érzünk a kerekdeden megformált alakokban, a valóban balladás tömörséggel előadott tájakban, a drámákban és a vigaszokban népi azonosulást, azt alighanem másfelé kell keresnünk.

Rózsa Gyula írása, eredeti helyén itt olvasható el.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25