Mikszáthról írták

Becsó Zsolt a Nógrád megye közgyűlés elnökének emlékezése május 28-án az író sírjánál, Budapesten

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A Nógrád Megyei Közgyűlés nevében tisztelettel és szeretettel köszöntök mindenkit, – nógrádiakat és fővárosiakat, a magyar irodalom barátait, és művelőit – akik most, itt Mikszáth Kálmán sírja mellett összejöttünk, hogy halálának 100. évfordulóján lerójuk kegyeletünket, és emlékezzünk az íróra, emlékezzünk a “legnagyobb palóc”-ra.

Mikszáth Kálmán a “Jókai Mór élete és kora” című művében mintha nekünk, a reá emlékezőknek üzenne, amikor arról szól, hogy fölösleges az életrajzíróknak az eljárása, amikor a rajzolandó személytől olyan messzire eltávolodnak, amilyen messzire csak lehet. Ahonnan az illetőt meglátni szinte már lehetetlen. Elmélyednek a megelőző századokban, és hosszan ismertetik az illető vélt, vagy állítólagos őseit, – dédanyáit, dédapáit – felemlítve olyan tulajdonságaikat, amelyek többé-kevésbé hasonlítani látszanak a leírandó dédunokához. Ha vitéz volt az illető, kikeresik családjából a katonaviselt alakokat. Ha költő volt, előrángatják eleinek tollforgató hajlamát, vagy legalább ábrándos lelkületét. Az a veszély aligha fenyeget bennünket, hogy amikor felidézzük Mikszáth életének fontosabb állomásait, méltatnánk életművét, a nemzet kultúrájában elfoglalt szerepét, ilyen messzeségbe távolodnánk tőle. Hogyan is tehetnénk, hiszen Mikszáth Kálmán szelleme szinte naponta megkísért bennünket, mert otthont talál szívünkben-lelkünkben. Úgy is mint alkotó, úgy is, mint ember. Arra késztet, hogy műveit és mondanivalóját féltett ereklyeként őrizzük, és adjuk tovább utódainknak.

Kedves Barátaim!
Mikszáth Kálmán életművét már trónra emelték avatott irodalomtörténészek, megszállott olvasók, és kiváló tollforgatók. “Mikszáth fenomén. A legíróbb író, s csöppet sem poéta, de csak azok szemében nem poéta, akik a fogalmakat kölcsönbe veszik… Mikszáth kivételes magyar és kivételes ember. Mikszáth nem a poéták, nem az élet keresztrefeszítettjeinek az írója, de miért legyen több, mint Mikszáth? Istenemre, ez sok, ez elég, ez gyönyörű. És ezért legyünk hozzá háládatosak! “ lelkendezett tömören az íróról Ady Endre.
Kosztolányi Dezső szerint legtöbbet abból a szellemből, ami a miénk, Arany János és Mikszáth Kálmán fejezhetett ki. Mikszáth szinte magára feledkezve ír le egy tájat, egy alakot, ami kiáltóan és jellegzetesen magyar. Valami sajátos humor nyilatkozik meg benne. Nem hangulat és érzelmesség, hanem életbölcsesség, mélységes tartalom, és alázat minden dologgal szemben. Mikszáth Kálmán egész életét az alázat érzékeny hálója szőtte át.

Az akkori Nógrád megyében, – Szklabonyán – 1847. január 16-án, kisnemesi családban született. Szülei kevés földön gazdálkodtak, apja kocsmát, mészárszéket bérelt. Gyermekkorában – mint későbbi hősei – ő is sokszor megbámulta a vidéket. A friss illatú réteket, a kenderáztatókat, amelyek úgy csillogtak nedves tükrükkel, mint valami gúnyos szemek. Messzebb a hegyszakadékokat, amelyek öblös, nyitott koporsóként ásítoztak. És hallgatta az öregek meséit, bámulta a palóc emberek szorgalmát, igyekezetét, akik megbékélve sorsukkal, végezték dolgukat. Itt szívta mélyen magába a Palócföld, számunkra ma is részegítő levegőjét, itt gyökerezett meg benne a szülőföld iránti hűség. Ő véste az eszünkbe, hogy nem a póráz teszi a kutyát hűségessé. Mint ahogy elsősorban az embert sem az anyagi béklyók kötik ifjúkori élete helyszíneihez, hanem az agyában és a szívében elraktározódó emlékek, amelyek nehezebb idők tájékán elő-előtörnek, hogy erőt lehessen kölcsönözni belőlük az újabb és újabb kihívások lebirkózásához.

Mikszáth élete pedig tele volt ilyen kihívásokkal. Volt idő, amikor arra kényszerült, hogy belépjen a hétköznapok földi poklának kapuján. És eljött az idő, amikor elfoglalhatta az őt megillető helyet a Parnasszuson, és megkóstolhatta a földi mennyország ízeit. Jogot tanult, de nem szerzett diplomát. Nógrádba visszatérve szolgabírósági esküdtként, ügyvédbojtárként araszolgatott, és már különböző pesti lapok közölték cikkeit. Nem lett belőle megyei nagyúr. Neki nem hivatal kellett. Ő író akart lenni! Titokban, a család háta mögött, feleségül vette Mauks Ilonát, és a fővárosba költöztek. Betegség, nyomor szegődött nyomukba, és mert asszonyát nem tudta eltartani, inkább elvált tőle. A családi birtokból sem tudott megélni, a megyei tisztújításon pedig megbukott. Ahogy ő mondaná erre: a folyamok úgy mennek, ahogy mennek, és nem úgy, amint az emberek szabályozzák őket. Visszatért hát Pestre. Azzal az eltökélt szándékkal, hogy az irodalommal próbálja meg kitölteni napjait. Az volt a hóbortja, hogy meg akar élni a tollából.

Félig tréfásan maga is megjegyezte egyik írásában, hogy az életfenntartás szempontjából az írók és a királyok állnak a legmagasabb sorban, mint akiket az egész népnek el kell tartania. Nem az író, hanem a kor gyengesége volt, hogy csak a király eltartására vállalkozott. Neki egyelőre ez a gesztus nem járt ki, mert eredetisége, stílusa elütött a jelen irodalmi divatjától, ami nem volt kedvükre a szőrösszívű szerkesztőknek. Szegedre szerződött. Amikor a pályaudvaron a csomagjáról kérdezősködtek, némi öniróniával a zsebében hozott két inggallérra mutatott: “Íme a kofferem!” A vidéki évek után a Pesti Hírlaphoz került, ahol alig fél éve alatt, – Jókai Mór mellett – az olvasók egyik kedvence lett. A Tót atyafiak és a Jó palócok kötetei hozták meg számára az országos hírnevet. Attól kezdve jellegzetes alakja volt a hazai irodalomnak és közéletnek, kedvenc témája a karikatúristáknak. Tagjának választotta a Petőfi-társaság, a Kisfaludy Társaság, később a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett. Viszonylag fiatalon, máris bölcsnek tekintették. Az irodalmi sikert hamarosan a magánéleti és politikai sikerek is követték. Ismét összeházasodott korábbi feleségével, 1887-től élete végéig országgyűlési képviselő volt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Könyvtárak, levéltárak, filmarchívumok, emlékházak, közterületek, intézmények őrzik Mikszáth Kálmán nevét és emlékét. Vannak, akik őt tartják a legnagyobb magyar írónak, mások vitatkoznak ezzel. Az azonban tény, hogy az egyetemes és magyar irodalom egyedülálló alakja. Az írói tehetség, az emberi és szellemi próbatételekben való helytállás ötvöződött benne. A saját sorsánál jobban izgatta őt a népének, nemzetének sorsa és jövője. A fények mellett észrevette az árnyakat is. A romantikus meseszövés, a felhőtlen idill, és a könnyed, légies, utánozhatatlan humor gyakran a komor gondolatok fátyla volt, amely a kor szomorú arcát takarta el.

A kiegyezés időszakának félfeudális Magyarországa, a maga időszerűtlen, bomló társadalmi berendezkedésével, kihívta maga ellen a jobbak bírálatát. És Mikszáth közéjük tartozott. Annak a nemzedéknek a tagjaként, amelynek már nem voltak közvetlen élményei a reformkorról és szabadságharcról. Nem kerülte el figyelmét az úgynevezett nemesi társadalom erkölcsi, szellemi züllése, belső szétesése, és ezt művei is hűen visszatükrözték. Olykor a szatíra fegyverét töltötte csőre, és ironikusan tüzelt a történelem által már halálra ítélt bomló társadalomra. Otthonosan mozgott a dzsentrik világában, világosan látta hibáikat, felfedte élősködő lényüket. Megvetette ezt a nemesi világot, de valahol legbelül meg is értette. Valaki találóan úgy fogalmazta ezt, hogy az ember tiltakozott benne egy mindjobban embertelenedő világ ellen. Az író Mikszáthot igazán nem tartották népinek, hiszen maga volt a nép, de egyben a magyar nemzet felnőtt polgára is.

Minden életformát belső tűzzel, valóságos élettel élt meg, mert alakjait, hőseit a maguk természetes és hiteles ruhájukba öltöztette, saját hangjukon szólaltatta meg, önmaguk fejével gondolkodtatta őket. Abba az életbe teremtette bele őket, amelyben otthonosan mozogtak. Finom költői hangulatokkal, mikor békés napsütésben, mikor balladai félhomályban rajzolta meg a paraszti alakokat. Mindegy, hogy konkrét, vagy kitalált személyekről mintázott, a palóc emberek bája, furfangos észjárása, érzelemvilága rajzolódott ki. Mikszáth Kálmán a magyar parlamenti történések legkiemelkedőbb krónikása is. Tudósításaival egyedi műfajt hozott létre, amelyet áthatott a polgári erkölcs, a népi érzület, a demokrata és liberális alapeszmék tézisei. Erre, az irodalomban, csak a legnagyobbak, a leghitelesebbek képesek. Ezért is tartják úgy, hogy a magyar regényirodalom leghagyományosabb ábrázolási módszerének – kezdetektől mindmáig – alighanem Mikszáth a legnagyobb mestere.

Kedves Barátaim! Tisztelt Emlékezők!

Mikszáth Kálmán élete alkonyán, sikeres íróként tért vissza szülőmegyéjébe, amikor 1904-ben megvásárolta horpácsi birtokát. 1910. május 28-án hunyt el.

„Egy írót kitüntetni nem lehet sem diadalkapuval, sem koszorúkkal, úgy mint azzal, ha őt műveiben megismerik: ez a legnagyobb jutalma.” – vallotta. Halálának 100. évfordulóján, a sírja mellett, nekünk pedig ismét azt kell bevallanunk, hogy nagyon sokat köszönhetünk neki. Sokat köszönhet a magyar nemzet, sokat köszönhet Palócföld népe. Nemzedékek veszik kezükbe műveit, és az olvasás élményének óráiban válnak egyre gazdagabbá. Képzeljük magunk elé a kandalló lobogó tüze előtt, a karosszékben ülő, pipázó Mikszáth Kálmánt, amint békésen anekdotázik. Olyan, mintha itt lenne közöttünk. Ez így is igaz!Hallgassuk őt, jutalmazzuk meg, és tisztelegjünk emléke előtt!

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25