Mikszáthról írták

Trombitahang – A száz éve halott Mikszáth testamentoma

Száz éve halott, mégis a halála óta eltelt időben – függetlenül hazánk történelmi alakulásától, a rendszerek gyakori változásától – az olvasói tudat a legnagyobbak között tartja számon. Szeretik és olvassák. Szerette apám, aki gyermekkorát még Mikszáth életében élte le, és aki hagyta valami vándorvigéctől Jókai mellett az ő összes művét is magára tukmálni, hogy aztán utolsó éveit e kötetek olvasásával töltse. És szereti az az unokám, aki pedig minden hagyományos érték ellen lázad, magának válogat eszményt és olvasmányt, de a dédapjától rám maradt mélykék fedelű sorozathoz mint öröksége részéhez hangosan és határozottan ragaszkodik. És idézzem kortársamat, Írországba szakadt rokonomat, talpasi Kabdebó Tamás magyar–örmény családból származó, valahai egyetemista forradalmárt, az ifjúságában Dél-Amerikát végigjárt írót, majd a Dublin melletti Maynooth Egyetem nagyszerű modern könyvtárának megalkotóját, aki számtalan könyve közül hazatekintve ekként érzékelte az itthon magyar specialitásnak tartott csoda világirodalmi értékeit: a Különös házasságban „a mikszáthi lábjegyzetek azt szuggerálják a gyanútlan olvasónak, hogy a kódexekben és periratokban lenyomozható házasság valóságos történetével van dolguk. Holott. Buttler léha fickó volt, mint ahogy az Egri csillagok Dobója sem volt a való életben feddhetetlen jellem. A lábjegyzetek tudatosan ferdítenek – no, ez túl erős: »rászednek«, helyesebb szó, hasonlóképpen a mai posztmodern lábujj-lábköröm jegyzeteihez. Nem tudom, hogy Mikszáth kacskaringós, egybefolyó, különváló történeteinek, adomahalmazának, szórakoztatókedvének, többszintű hangulatvilágának, egyszerű és különleges hőseinek, társadalomkritikájának és tekintélyt elvető, »rangtiszteletlen« és hierarchiamentes stílusának ismeretében miért kell a posztmagyar híveinek olyan ősökre visszatekinteniök, mint az ír Joyce. Ami azt illeti: a Buttlerek családja ír eredetű, a családnév az északír Buttler nevű ősökre megy vissza. Vagy az angol Sterne? Joyce, minden ír ravaszsága ellenére, csak egy egyszerű szatócs az írásművész Mikszáthhoz mérve. Sterne pedig kedves bohóc, egy utazó színtársulat komikusa a gúny és a szatíra nagy mesteréhez, Mikszáthhoz képest. Bár nagyra becsülöm egykori »szomszédaimat«, a dél-amerikai próza dédelgetett nagy mestereit, nyelvük egy vonósnégyes ahhoz a zenekarhoz arányítva, amit Mikszáth Kálmán megszólaltatni képes egy-egy regényében. Aki csak anekdotákat, »aranyrögöket« akar, vízért mehet a mikszáthi folyóba, talál ott mindent, az iható szomjoltótól kezdve a lerakódott fémekig. Aki a történetekre is kíváncsi, az egy Kuroszava sokoldalúságával találkozik, megelőzve a nagy japánt sok évtizeddel. Minden irodalmi fogás – mint pl. a fecskefarkú vég – az értékek patikamérlegén csak eszköz, s a fő eszköz, a nyelv az irodalom eszkatológiájában a legfőbb érték. Ezt a kincses magyar nyelvet sem őelőtte, sem utána nem használta szebben és jobban senki a magyar »regényirodalomban«.”

„Születtem 1938-ban, felnőtt olvasónak akkor tekintettem magam elsőül, hogy kora tizenvalahányasan Mikszáthot engedtek idehaza kézbe vennem. Aki azt a világot megérti, sugallták környezetemben, már tud valamit” – emlékezik másik kortársam, Tandori Dezső, akinek Ottlik mesterbarátsága hozta vissza, hozta igazából elő örökre Mikszáth-élményét: „Ám az az elbeszélés, melyről szólni szeretnék most (A mi örökös barátunk), maradandó vágyképként kísértett: min is sírtam én olyan jót tizennyolc évesen? Valami csehovi hangulat, olyasmi volt, de hát Mándy után valóban csak Anton Pavlovicshoz magához kanyarodhat vissza az érdeklődő kegyes … jaj, Mikszáth Kálmánhoz? Most, tessék: jaj, vissza Mikszáth Kálmánhoz. S de jó! […] Az az ámulat tehát, melyet 1955 táján éreztem, 1960 után egyenesen folytatódott, s mert utána prózafordítással foglalkoztam sokat, és évtizedeken át érdemleges műveket is olvashattam töviről hegyire így, s ennek ma sincs vége, az olvasás eleve az én örökös barátom maradt, s voltam közben, el ne maradjon, magam is olykor ez a Karamazov Mitya-jegyű »Szlebenits«, és melyikünk nem volt az már néha, s így Mikszáth mintegy örökvalóink egyikét világította át Kosztolányi-orvosi pontossággal, megszenvedő szenvtelenséggel.”

Nem a viszonyítások talán eltúlzott grandiozitása vakít az idézett sorokban, sokkal inkább a felnőttkor ráébredése az ifjúság megérzéseinek igazára, az ifjúkori eszmény időtálló voltának belátása. Az újraolvasás személyességet alakító varázsa. Amikor a megcsalhatatlan olvasói ösztön diadalmaskodik a divatokon. Glóriával általlépi azokat.

Tegyem hozzá ifjúkori megcsalattatásomat? Gimnazista koromban, ha valami torokgyulladással otthon maradhattam egy-egy hétre, Mikszáth-olvasással, utóbb -újraolvasással jutalmaztam magamat. Szó szerint: ünnep volt számomra, ha ízlelgethettem világot ismerő, figyelmemet sok mindenre felhívó mondatait. Mikszáth-olvasó és -élvező harmadikos gimnazista koromban, 1953-ban éppen egy Mikszáth-témájú feladvánnyal értem el elegáns helyezést az országos tanulmányi versenyen. Ezt követően jó édesanyám megvette Király tanár úr híres Mikszáth-könyvének első kiadását. Kétségbeesve olvastam a tudós sorokat, gondolva, ezek ismeretében biztosan még sikeresebb is lehettem volna a versenyen. Történt közben, hogy az osztályban a szokásos évi házi dolgozatnál szintén Mikszáth-témában lehetett jeleskedni. Ideológus tanárom előzőleg külön ajánlotta a könyvet figyelmembe. Itt volt az alkalom, hogy felhasználjam. És mint csodálkoztam, amikor ugyanez a tanár osztályozhatatlannak tartotta dolgozatomat. Ideológiai utánzásnak minősítve azt. Ma már tudom, versenydolgozatomban még saját olvasmányélményem szólalhatott meg. Az íróból sugárzó erő éltette szabadon fogalmazott mondatocskáimat. Amelyek az enyémek voltak. És amelyek feltehetően Mikszáth írói sajátosságainak kisugárzásából érezhettek meg valamit, és ezt közvetítették soraimon keresztül a jó érzékű zsűri számára. Milyen nagyot bukhattam volna a versenyen, ha ott is ideológiai kalitkába kényszerítem gondolkozásomat, alárendelve magamban az olvasó ember szabad véleményalkotását!
Hiszen valahányszor újraolvasom Mikszáth Kálmán valamely művét, elcsodálkozom: mindig egészen más íróval találkozom. Volt idő, midőn Katánghy Menyus történeteiben hamvába holt magyar Balzacot sirattam. A fürdőorvosi nyitányra emlékeztem igazából, amely nyugati típusú magyar „karrierregény” nyitánya lehetett volna, az egymás naivitását kihasználó orvos és betege házasságának történetét kibontva. Tanár koromban imigyen is tanítottam. Milyen kis mellékes epizóddá zsugorodik ez a „balzaci” jellegűnek vélt ötlet mai olvasásom idején. Menynyire beárnyalja az ötlet körül felnevelt ágas-bogas fa nagyszerű terebélye.
A rendszerváltás után úgy véltem, két mű lesz a legolvasottabb könyv a magyar múltból. A bűnszövetkezetben elkövetett korrupció látlelete, Móricz Rokonok című regénye, valamint Mikszáth a Tisztelt Házról írott karcolatai és a Két választás Magyarországon remek esettanulmány-sorozata. Rossz jósnak bizonyultam, nem kellett napi figyelmeztetéssé egyszerűsödniük a klasszikus alkotásoknak. Mai életünk visszás eseményei – hála oknyomozó riportereink célba találó pontosságának – a sajtóban és a televízióban kellően lelepleződve megjelentek. „»Morog a tenger«, s ha a tenger morog, lőttek a mandátumnak.” Az elmúlt jelen történetei kisszerűvé zsugorodnak, a Mikszáth történeteit hordozó szövegek most emelkedhetnek szimbolikus erejű példázatokká. Nemzeti és lelki újjáépülésünk szervezőivé.
Amikor Jókai az ország szétesését idézi meg a Fráter György című kései remek regényében, akkor Mikszáth a szigetvári hős Zrínyi Miklóst támasztja fel saját korának kicsinyességét kontrasztként bemutatandó. De valóban erről lenne csak szó? Amikor feltámadnak a hősök, ott folytatnák életüket, ahol feláldozták valaha a hazáért. Hol? A három részre szakadt Magyarországon. Keresik a portyázó törököket az ország közepén. És mit találnak? Megújult, egésszé kerekedett országot. Kicsinyeset? De azt is észreveszik, hogy közben ez az ország végül is talpra állt, kiegészült, visszaigazítódott. Az új történetben persze megint elhullanak, cserbenhagyottan, de szinte vidáman: majd újra feltámadunk! Most éppen nem a török, de az orosz gyilkolja halomra őket, szinte Przemysl előképeként vagy Segesvár utójeleneteként. Lehet, hogy Mikszáth élete alkonyán – szövegeinek magyarázói állítják – egyre komorodott. Én ennek a komorságnak az ellentétét is érzem. Jöhet török, jöhet orosz, Zrínyi és hős csapata megcsalatva, semmibe véve is helytáll, ha kell, életét áldozva.

Mert hogyan is kezdődik az Új Zrínyiász? A kürtbe lehelt első félhangra a hazáért hősként haltak támadtak fel, Zrínyi Miklós és társai. Ők méltók legelsősorban a feltámadásra. És az Epilogban ők mehetnek derűs szívvel, az újabb feltámadás reményében az újabb hősi halálba. Lehet rajtuk nevetni, lehet átnézni rajtuk. Lehet az egész világot csak a hatalmi mechanizmus ismérvei alapján igazgatni, manipulálhatják őket a kisebb-nagyobb „körtvélyesi Machiavelli”-k, meg azokat is lehet bábokként mozgatni – pár évre rá egy költő, akit majd Ady Endrének hívnak, kimondja, leírja a mikszáthi igazságot: „Az Élet él és élni akar.” Mikszáth a kisszerű emberek világában is igényeli, hogy merjünk nagyok lenni. Mert csak akkor vár mireánk a feltámadás első trombitahangja. De van trombitahang, és van remény – még a legmélyebb szétszakítottságban is. Mily boldogan néznek szét, sőt mily derűsen halnak újra hősi halált, akik mertek s tudtak bátrak lenni. Bátrak és viharvertek. Mikszáth és Ady bármily távol éltek is egymástól, feltehetően személyesen nem is találkoztak, mégis egymásnak végszavaznak. A „magasról nézvést” még csak megvolna ország bomlását megsejtve. De ellenében a „véres s ostoba feneségek”-nek a méltóság és emberi nagyság mindezeken diadalmaskodó megszólalásait megszólaltatva. Mennyire igaza lett Tisza Kálmánnak, aki a politikus szemszögéből bár féltette a lehetetlen témától az írót, de amikor elolvasta, „megütötte sovány, csontos kezével a térdem kalácsát, s csak ennyit mondott: »nagy kutya vagy!«”.
Nem ideológiával lehet Mikszáth halhatatlanságát megközelíteni. Sokkal inkább nyitott, felszabadult olvasással. A figyelemmel. Amely minden mellékmondat hangsúlyát is beleérti a teljes kompozícióba. Ha a szövegben elrejtett, sugárzó erőt magamba szívom, akkor mindenkor találok éppen aznapra való megszívlelendő erősítő részletet. Részletet, amely belevilágít az egészbe.
Száz éve Nyugat-béli nekrológjában Móricz ekként summázta a Mikszáth-életmű értelmét: „S minket ismét ráébresztett arra az embertelen emberi két bajra, ami örökké tudatunk mélyén sötétedik: az életre és a halálra. Mert íme élni kell és meghalni is kell.” És ha túl ezen a tárca műfaj mulandóságát is végiggondolta akkor még Móricz, mára ebből a szövegből Tandorit követve mégis kiolvashatom „a fából vaskarika csodáját”, „az élőbeszédes aktualitást az örökléttel szemben, az irodalommegújítás, jószerén a hírlapírás általi mégis-tündöklet ékes tényét”. Az újságokban élő napi tárcaaktualitások fölé növő példázatot.
A halálát követő olyannyira eszement száz év során ugyanis Mikszáth-újraolvasók – de még inkább folyamatosan olvasók – olyan szerencsés emberek lehettünk, akik szövegeiből tanulhatjuk a tisztánlátás, az elfogulatlan gondolkozás, az ellentétek számbavételének erényét. A hangzatos, de értelmetlen beszédformák dzsungelében a tiszta grammatikához ragaszkodó gondolkozás tisztaságát, a rejtélyek közötti megoldáskészséget és a félrevezető manipulációk ellenében elgondolható lehetőségek keresésének igényességét építette az elbeszélő próza bizonytalanságokkal teli világába. A napi praktikák fölé növő morális értékrend szentségét érzékeltetve. A Mikszáth-olvasás a józan gondolkozás és az emberi méltóság magasiskolája. Hiszem, és kortársaim is vallják: a világirodalom nagyjainak szintjén.

Kabdebó Lóránt írása a Magyar Nemzetben volt olvasható, 2010. május 29-én.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25