Mikszáthról írták

Mi lett volna, ha Mikszáth posztmodern író lenne?

„Próbálkoztam, magamban, az írók távoli-közeli besorolásával. Babits távoli, Kosztolányi közeli, Kemény Zsigmond távoli, Mikszáth közeli.” (Esterházy Péter)

Az irodalmi kánon természetéből adódó változékonyságának nagyszerű példái azok az életművek és alkotások, amelyek akár több mint százévnyi távolságból mutatnak meglepő egyezéseket a későbbi irodalmi fejleményekkel. Azokról a megfelelésekről van szó, amelyek megdöbbentő egyezéseket mutatnak, átívelve az időbeli események sokaságán. Hasonló lehetőségekre más művészeti ágak is nagyszerű példákat mutatnak: ilyennek érzik egyesek Gesualdo zenéjének kapcsolatát a XX. századi atonális kísérletekkel, Hieronymus Bosch némely festményének értelmezését a szürrealizmus felől vagy éppen Cervantes Don Quijotéjának egyes párhuzamait a posztmodern szövegalkotással.

Valójában nem meglepő, hogy egyes szerzők – akár önigazolásként, akár nem – a múlt szövegeiben olyan „szövetségeseket” keresnek a maguk számára, amelyekhez képest meghatározhatják önmaguk alkotói krédóját, illetve amelyekből inspirációt meríthetnek. Így tettek a már említett francia szürrealisták vagy éppen Weöres Sándor elhíresült Három veréb hat szemmel című antológiájában. És hogy mindjárt témám közepébe vágjak: így tesz nem egy kortárs magyar író Mikszáth Kálmán szövegeivel, magával Mikszáthtal, afféle alkotótársként megjelenítve a kortárs magyar irodalomban a XIX. századi szerzőt és szövegeit.

Miért éppen Mikszáth, tehetjük fel csodálkozva a kérdést. Miért éppen Mikszáth, akinek elbeszélései kapcsán a Spenót, vagyis A magyar irodalom története az író „anekdotázó, a szilárd szerkezetet a poénnak alárendelő hajlamát” hibáztatta, illetve hogy „Realitás-fokuk minimális, a kor társadalmi valóságához nem sok közük van; tipikus esetei annak, amikor az anekdota odaékelődik az író és a kor életanyaga közé, s gátolja a valóság művészetbe való beáramlását.” Miért éppen Mikszáth, akiről monográfiájában Eisemann György is azt írja, „Aligha kell bizonyítani, hogy Mikszáth Kálmán prózáját nem veszi körül a korszerűséget magától értetődőnek vevő belátások sokasága”, hogy aztán könyvében éppen a mikszáthi életmű újraértelmezése által nyerjen új értelmet Mikszáth alkotásainak korszerűsége.

Úgy fogalmazhatnánk: a magyar irodalom kanyarodott olyan irányokba, hogy a kortárs magyar próza alakulástörténete felől különösen fontosnak látszik a mikszáthi örökség, s ez visszamenőleg is újraértelmezi Mikszáth egyes műveit. Mire gondolhatunk? Első példánk Esterházy Péter Termelési-regény (1979) című műve, a posztmodern magyar irodalom egyik korszaknyitó alkotása, amelynek egyik legjelentősebb vonulata a Mikszáth-örökség és a mikszáthi anekdota újraértése. A Termelési-regényben az anekdota a töredékesség, az alineáris történetmesélés, az egymás alá és fölé rendelt nézőpontok széttartó eseménydarabkáiként jelent meg. Talán merész kijelentés, de megkockáztatható: a mikszáthi anekdota jellemzőjének tartott humor és irónia Esterházy kezén, pontosabban nyelvén vált a kortárs magyar posztmodern irónia, paródia és humor alapnyelvévé. A poénok, nyelvjátékok, ironikus, kétértelmű fordulatok innét indulva váltak a kilencvenes évek magyar irodalmi köznyelvévé egy Esterházy-Parti Nagy-vonulat által. Ez az ironikus-parodisztikus poétika váltotta fel a magyar irodalom tragizáló, elégikus nyelvét, s vált a kortárs irodalom egyik jellemző vonulatává.

De a Termelési-regény nem csak az anekdota műfaján keresztül kapcsolódik rá a mikszáthi életműre, s nem csak a vendégszövegek jól kiszámított, korlátlan számú felhasználásában nyilvánul meg ez a hatás (jellemző erre Nagy Pál válasza a „Fordított már más Mikszáth-művet is?” kérdésre: „Indirekt módon igen, ugyanis Esterházy Péter több passzust emelt be a Sipsiricából és a Tisztelt Házból a Termelési regénybe, amit tíz évvel ezelőtt fordítottam.”). Hanem ezen túl magát Mikszáthot is – egyfajta fiúi gesztussal – fellépteti a műben, majd a regény egyik legszebb jelenetében a HÉV üvegén keresztül egy palimpszesztszerű játék által egymásra is kopíroztatja a két arcot: vagyis ebben az esetben a posztmodern irodalom egyik szövegszerű eljárása jelenik meg vizuálisan, a tükör és ablak mintáit egymásra kopírozva.

Hasonló módon jelenik meg Mikszáth alakja egy másik kortárs író művében, Grendel Lajos Nálunk, New Hontban (2001) című regényében, ahol Kálmán bácsiként irányítja a történetet. Emellett Mikszáth a könyv paratextusában mint New Hont égi patrónusa jelenik meg, megtalálhatjuk McLaczi vendéglőjének falán is mint pipázgató portrét, amint egykedvű nyugalommal néz le a vendégekre, de a regény anekdotikus szerkesztése is a mikszáthi szövegalakításra utal. Sőt egy mise en abyme-jelenetben olyan anekdotával találkozhat az olvasó, amelyből kiderül, hogy Mikszáth csak va­lami fatális véletlen folytán nem New Hontban született.

Nem véletlenül írja Margócsy István, hogy Grendel olyan szerző „a mai irodalomban, mint amilyen hajdanában, száz évvel ezelőtt Mikszáth Kálmán lehetett, akiről és akinek írásairól persze rögtön lehetett tudni, hogy milyen helyi meghatározottságúak…” Vagyis Grendelnél Esterházyhoz képest új elemmel bővül a mikszáthi poétika újraértelmezése, mégpedig a regionalizmus lehetőségeinek kihasználásával. A mikszáthi idill helyébe azonban Grendel regényeiben egy devasztált, lerobbant régió, a palócföldi New Hont kerül. Kisszerű, fura embereivel együtt abszurd, cinikus, ironikus, de egyúttal bölcs és rezignált szatíraként jelennek meg New Hont-trilógiájának darabjai, amelyek Mikszáth, Hašek és Hrabal világának örökösei.

Ez az a tágabb irodalmi tér, az anekdotizmus és a regionalizmus világa az, amely mentén a szépirodalmi Mikszáth-újraértelmezések és -újrahasznosítások a legerőteljesebbnek mutatkoznak a kortárs magyar irodalomban. Míg Grendel a mikszáthi Palócország-koncepciót írja tovább, addig a kényszerű sorsközösségek parodisztikus-ironikus-rezignált rajzának megjelenítésekor Kiss Ottó, Cserna-Szabó András, Grecsó Krisztián és Kiss László prózájában a Dél-Alföld, illetve a Viharsarok foglalja el ezt a helyet. Olyan jellegzetességek említhetők, mint az anekdoták sokaságából felépülő prózaszerkezet, a hétköznapi történetek parodisztikus-humoros világa, a többnemzetiségű, multikulturális tér megjelenése a szereplők nevének egzotikuma által, a naiv népi bölcsességek szürreális filozófiai keretben történő elbeszélése, a populáris jelentésképzés, valamint az irracionális szövegesemények. Emellett arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a mikszáthi hagyomány nem önmagában, hanem a Krúdy-féle aranykorképzetekkel, a hrabali történetmondással és a mágikus realista szövegformálással együtt jelenik meg az említett szerzők műveiben.

A mikszáthi örökség újraírására tett izgalmas kísérlet kapcsolható a Mizser Attila által főszerkesztett salgótarjáni Palócföld folyóirathoz, amelynek 2010/2-es számától kezdve, az „Ezek a kedves kis portékák…” című rovatában a mikszáthi prózavilág újraírására figyelhetünk fel. A Mikszáth-centenárium alkalmából indított rovatban eddig Kiss Judit Ágnes, Jenei László, Kőrössi P. József, Tóth Krisztina, Grecsó Krisztián és Ficsku Pál prózája szerepelt. A névsor arra is utal, hogy a Mikszáth-próza felől érkező megszólítottság napjaink kortárs magyar irodalmában egészen természetes fejlemény.

A szépirodalmihoz hasonló Mikszáth-újraértés nyomaira figyelhetünk fel a kortárs magyar irodalomelméletben és irodalomtörténetben is. Különösen Eisemann György kiváló Mikszáth-monográfiáját (1998), Hajdu Péter Csak egyet, de kétszer: A Mikszáth-próza kérdései (2005) című tanulmánykötetét, T. Szabó Levente Mikszáth, a kételkedő modern (2007) című Mikszáth-könyvét, a Milián Orsolya által szerkesztett „A Noszty fiú esete Tóth Marival” (2008) című, a deKON Könyvek sorozatában megjelent tanulmánykötetet, illetve Szilasi László vonatkozó írásait lehet megemlítenünk.

Ebből a kontextusból nézve a mikszáthi szöveguniverzum valóban erős jelenlétet mutat a kortárs magyar elméleti és szépirodalomban. De csábító lehet egy olyan virtuális értelmezésajánlat megtétele is, amely arra irányulna, vajon hogyan jelennek meg a posztmodern elméleti kérdések Mikszáth Kálmán műveiben, mennyiben feleltethetők meg a Mikszáth-próza kérdésfelvetései a posztmodern irodalom kérdéseivel. Vagyis egy spekulatív fikcióra alapozott alternatív értelmezés lenne a célja ebben az esetben az olvasásnak: mi lett volna, ha Mikszáth Kálmánt posztmodern íróként jegyzi az irodalomtörténet? Hogyan értelmeznénk akkor például Új Zrínyiász című regényét, ha nem tudnánk, hogy 1898-ban íródott?

Az Új Zrínyiász című regény kerete ugyanis olyan összetett kérdésfelvetéseket jelenít meg, amelyek nyomán jogosan sorolható a kortárs posztmodern irodalom legizgalmasabb jelenségei közé. A XIX. században feltámadó Zrínyi Miklós alakján keresztül ugyanis egyrészt dialogikus viszonyba kényszeríti a XVI. és a XIX. századot, másrészt ez a keret önértelmező-metafikciós elemek sokaságát építi fel. Harmadrészt az eposz műfajának ironikus felhasználása sajátos intertextuális térként jeleníti meg a szöveget, negyedszer az iteratív-spekulatív történelemfelfogás nyomán – mint arra Sánta Szilárd is utal – az utóbbi évtizedekben elterjedt fantasztikus alternatív áltörténelmi regények műfaji kódjait viszi színre. Ötödszörre a nyelvi poénok és a paródia regényteret átszövő ereje, hatodszor pedig a kultúrkritikai attitűd és a kulturális relativizmusok hangsúlyos jelenléte biztosítja azt, hogy „tudatos” posztmodern elméleti keretben legyen értelmezhető az Új Zrínyiász. Olyan regényként, amely rájátszik a posztmodern elméleti bázis hangsúlyos elemeire, felhasználja és újraírja azokat.

A regény elején megjelenő Zrínyi pozíciója az atyai és a fiúi, valamint az idegen és a saját kódjait forgatja fel. A szigetvári hős elveszíti a múltban gyökerező apai pozícióját, s a szöveg a naiv, tudatlan idegen gyermeki szerepére kárhoztatja. Mint arra a regény végén Pulszky Ágost parlamenti beszédében utal is: „feltámadási időpontjukat véve, az összes vizsgálati fogságban ülő vádlottak nem idősebbek másfél éveseknél, amilyen korú egyéneket pedig büntetni nem lehet”. Idegen lesz saját hazájában, ő, a nemzet hőse. Úgy gondolhatnánk, az atyainak és fiúinak, illetve az idegen és saját különféle kontextusainak a hermeneutikai, egymást értelmező kapcsolata olyan, dialogikus viszonyt eredményez majd a regényben, amely alapvetően határozza meg a történet menetét.

A XVI. és XIX. századi társadalom és ember szembesítésének, illetve találkozásának hermeneutikai viszonya ebből a szempontból a múlttal való párbeszéd képét ölti magára, s olyan tükörként funkcionál, amely az olvasás Dilthey-, Gadamer- és Jauss-féle allegóriájaként jelenik meg. Nem másért, mint abból a koncepcióból kifolyólag, miszerint az olvasás mindig is a múlt értelmezése, s a múlt jelenné tétele párbeszédhelyzet kialakítása során történhet meg csupán. De vajon milyen párbeszéd lehetséges a XVI. századbeli törökverő hős és vitézei, valamint a XIX. század végi Magyarország között? Lehetséges-e egyáltalán egyenrangú felek dialógusa, amely háromszáz év távolságát hidalja át?

Zrínyiék gyermeki pozícióba kényszerítése, illetve az eposz kódjainak ironizálása során Mikszáth regénye inkább ahhoz az értelmezéshez utasítja olvasóját, amely nem hisz a dialógusban részt vevő felek egyenlőségében, mely egyenlőségnek a hermeneutikai párbeszédes viszony alapjaként kéne funkcionálnia. Ez az álláspont közelebb áll az Edward Said-féle elképzelésekhez, amelyek szerint a dialógus helyett az elfojtás, a kényszer és a hatalom kérdései mentén értelmezhetőek azok a viszonyok és kontextusok, amelyekben az idegen, illetve a másik megjelenik. Az Új Zrínyiász a folytonos értelmezés regénye, amelyben Zrínyiék a XIX. századot értelmezik, a század végi emberek pedig a XVI. századi embert. Ez a lezárhatatlan értelmezés azonban folyton önmagára kénytelen visszautalni, képtelen kijutni saját kulturális meghatározottságai közül, sőt: a kulturális különbözőség, megismerhetetlenség szakadékába zuhan a regény tetőpontján elhelyezett tragikus lekaszabolás és az azt követő parlamenti vita által. A párbeszéd lehetetlen, a békés horizontegyesítés képtelenség, az értelmezés folyton tévútra jut, az idegen és a másik idegensége és mássága sosem oldódhat fel a jelentésadás műveleteiben, sugallja Mikszáth.

A regény egy rendkívül ironikus és egyúttal humoros jelenetében a másik megértésére irányuló igény egyenesen Umberto Eco-i túlértelmezésként lepleződik le: „A városi tanácsnokok közül valaki észre is vette, hogy Zrínyinek terhére vannak ezek a vendéglátási sablonok és nem restellte megkérdezni:

- Nem óhajtana-e a méltóságos gróf inkább valami más szórakozást? Ha ma már nem is, mert az Operába kell majd elmenni, de talán holnap a díszbankett előtt…

Zrínyi gondolkozott egy kicsit, aztán igen nyájasan felelte:

- Szeretnék holnapra egy kis bölényvadászatot.

A polgármesterek dühösen pillantottak a tapintatlan tanácsnokra, és siettek felvilágosítani, hogy bölények már nincsenek, az utolsók egyikét Zrínyi Miklós, a költő, terítette le Erdélyben. Itt Budapest vidékén sohasem voltak.

- Tudom, de azt hittem, hogy azóta már bölények is vannak. Hiszen annyi minden van – tette hozzá lekötelező mosollyal.”

Zrínyi túlértelmezése az interpretáció kiszolgáltatott és hamis létmódjára utal. Mikszáth regényében tehát nem csak a múlt értelmezhetősége válik kétségessé, a szövegnek ezen a pontján mindenféle jövőre apelláló hang is éppígy kérdőjeleződik meg. Az összemérhetetlenség, a kulturális különbségek beismerése egyúttal a kultúrák közti párbeszéd csődjének beismerésével jár együtt. Nincs tehát horizontegyesítés, nincs megértés, nincs befogadás. Mikszáth regénye a kultúrák fiktivitásának tapasztalatát egyetemessé tágítva válik a posztmodern regényirodalom egyik emlékezetes darabjává.

Mikszáth azonban nem posztmodern író. Még csak nem is modern. Viszont már nem realista. Hanem?

Németh Zoltán írása az Élet és Irodalomban jelent meg.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25