Emlékezés Mikszáth Kálmánra sírjánál, 1910. május 28-án

Ki ne emlékezne Mikszáth 1910. május 16-i Vigadó-béli beszédére, amelyben egy ország, legalábbis annak olvasói hódolatát fogadta, köszönte meg. Tizenkét nap múlva, május 28-án nyilvánvalóvá vált, hogy nem köszönő oráció, hanem búcsúzó volt az. Mindattól, amit életnek nevezünk. De vajon tudta-e Mikszáth, hogy az író, már persze a tehetséges, sikeres és szeretett író, nem hal meg. Tudta, hiszen éppen az asszonyokra célozva írta egyhelyütt, hogy a nők kétszer halnak meg, először amikor megöregednek, másodszor amikor elhagyják az életet, de csak az első halál nehéz nekik.

Másutt magára fordítja ezt az igazságot, mondván, az íróknak külön kontraktusuk van a halállal, mivel a szívdobogás leállása csak annyit jelent, hogy már nem dolgoznak többet, s hogy meddig élnek tovább, az már egyedül csak a könyveiktől függ.

Vajon van-e az írónak két halála? És fél-e attól az elmúlás perctől, amikor a földi szemeit becsukja örökre? Miután élete azt igazolta addig számára, hogy ennek lesz folytatása. Vajon hitt-e Mikszáth a halhatatlanságban, még ha szerény is volt sikereinek elfogadását illetően. Illetve nem is volt annyira szerény, vagy mondjuk inkább így: elfogadta a megszolgált sikert és dicsőséget. Hiszen otthonról hozott példával szólva tudta, hogy nincs az a sikerszénával megrakott szekér, amelyre egy-két villával még rá ne lehetne dobni. Vagy a csizmára egy kis aranypatkót ütni, hogy még magasabbnak látszódjon az ember.

Ha hitte, ha nem, azért volt benne egy kis bizonytalanság, hiszen írja is valahol, a halhatatlanságnak, mint a kőszénnek és a gyémántnak a mélyben kell megérnie és megkeményednie. Tovább azt is írja, hogy a házasságot hét tél, hét nyár próbálja ki, a nagyságot száz tél, száz nyár. Valamint mondja, hogy ne állítsunk a halál után 100 esztendeig szobrot az írónak, mert hátha meghal ez alatt. Értsem én ezt úgy, hogy Mikszáth bizonytalan volt az írói lét örökkévalóságát illetően, de érthetem úgyis, hogy a saját halhatatlansága felől bizonyos.

Érezhette, hogy nem lesz semmi baj azzal az élettel, amikor végigtekintett a köszönő, nem köszöntő, köszönő levelek, táviratok regimentjén, az olvasói szeretet megnyilvánulások ezernyi formáján. Ha volt is kétely benne, akkor is megnyugodhatott.

De miért szerették és szeretik, mit szeretünk Mikszáthban? Bárkivel beszéltem mostanság a Mikszáth évre gondolva, ha az író nevét kimondtam, legalább egy könnyű mosoly jelent meg az arcon, mint amikor valami nagyon kellemes dologra gondol az ember. És mindenkinek volt egy Mikszáth mű-élménye, legyen az a Fekete város filmen, vagy Mauks Ilonka emlékezése Tolnay Klári hangján a rádióban.

Mikszáth ugy lett életünk része, mint ahogy hozzánk tartozik a mosoly, a derű, a napfény, a lágy szellő, a csendes út egy erdei sétányon és jó pohár bor. Mikszáthtól kellemesebbé válik az élet, elviselhető a lét súlya. Mikszáthtal könnyű hinni, szeretni és nevetni. Mindenen, ami hiúság és mindenkin, aki a hiúságra tette fel az életét. Mikszáthnak még azt is elhisszük, hogy az élet egy nagy boldogság állapot, és hogy akadnak politikusok, akik nem nyugdíjat akarnak maguknak, hanem nyugalmat az országnak. A tudósok megmagyarázzák, miért volt Mikszáth jó író, mi örökérvényűségének, modernségének poétikai szubsztanciája, mi hályogkovács-olvasók pedig ettől függetlenül, innen, a szív felől érezve tudjuk, miért szeretjük Mikszáthot.

Ő maga nem értette azt a nagy lelkesedést, ami körülötte csaptak 100 évvel ezelőtt, hiszen ő nem tett mást, csak a hazáját szerette, s azért mert az ember az édesanyját szereti, nem jár köszönet.

Emlékeznek tehát a május 16-i beszédre? A száz évvel ezelőttire? Minden benne volt, amit Mikszáth fontosnak tartott, mindenkinek megköszönt mindent és mindenkinek elmondott mindent önmagáról. Hogy mindig az igazat írta, s csak őszintén, kertelés és hatalmi igazodás nélkül. Hogy kultúra kell ennek az országnak, s hogy az jelen irodalmi ünneplése mindig a jövőnek, a következő írói nemzedéknek szól, hogy legyen majd aki magára veszi az írás felelősségét. És hogy a politika és az irodalom milyen kapcsolatban van egymással s miért van a magyar ember belebolondulva a politikába, sőt beleőrülve, holott elég lenne talán az irodalommal foglalkoznia. Megköszönte a kitüntetéseket, az egyetemi díszdoktori címet s külön megköszönte szülőföldjének, Nógrád megyének, hogy nem engedte el őt, örökre magához kötötte s még az égi mezőkön is a karancssági erdők zúgását hallja majd.

S mindezek alapján kijelentheti, hogy ez élete legboldogabb napja és tessenek hazaoszolni azzal a tudattal, hogy láttak ma végre egy boldog embert. 1910 májusának Magyarországa látott egy boldog írót. De azt nem tudta, hogy ő volt az, aki megteremtette a boldog olvasót. Akik bár sokan vannak, de nem elegen, s akik nem győznek hálálkodni azért az égi kegyelemért, amit megkaptak, s amit földi nevén úgy hívnak, Mikszáth Kálmán.

Praznovszky Mihály

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27