Utazás Mikszáthtal Palócországban
„Az anya, a szülőföld egy nyájas mosolya többet ér egy világ hódolatánál”. (Mikszáth Kálmán)

Ha valaki be akarja járni Nógrádot s ehhez útikalauzt keres, mondjuk a megszokott bedekkerek helyett irodalmit, csakis Mikszáth kötetet kell magával vinnie. De nem teheti meg, mert akkor túlsúlyos lenne a poggyásza a zsákjába bezsúfolt Mikszáth könyvektől. E kijelentésben nincs semmi túlzás, mert nyugodtan állíthatjuk: Mikszáth első művétől kezdve utolsó nyilvános megszólalásáig, önvallomásaiban mindvégig a szülőföldi emlékeiről beszélt, annak fontosságát emelte ki mind az életében, mind a munkáira nézve.
Most el is tekintünk a balassagyarmati ihletettségű és vonatkozású elbeszélésektől, hanem egy korai, 1877-ben megjelent kötetét említjük amelynek címe Az igazi humoristák. Mikszáth igy ajánlja könyvét az olvasók figyelmébe: „Ezen könyvemet ajánlom az én szelíd csendes falumnak. Nem azért ajánlom pedig könyvemet az én csendes szülőfalumnak, hogy ott valaki megvegye s még tetejébe el is olvassa. Ha a nótárius úr sorba venné ujjain azokat, akik a betűhöz értenek, bízvást zsebre tehetné az egyik kezét. Nem vesznek meg ott egyéb könyvet, csak kalendáriumot, azt is a százesztendőst, még azon fölül, hogy az unokák unokáinak is mutatni fogja az időjárást, egyszersmind összeköttetésben tartja őket az égi hatalmasságokkal is, mivel a százéves naptárnak imádságos könyv az egyik fele.
Hanem azért ajánlom fel nekik ezt a könyvet, mert tőlük tanultam, ami benne van. Ha van benne valami érdemes, az az övék.”

S utolsó megszólalása 1910. május 16-án Budapesten, a Vigadó nagytermében, a nevezetes írói jubileumon szintén Nógrádnak címezve: „Külön szeretnék szólani az én szeretett vármegyémhez, Nógrád vármegyéhez, amely oly pazar, királyi fénnyel tett ki magáért velem szemben. Külön szeretnék szólani hozzá, hogy elmondjam, hogy: csak nappal vagyok tőle elválva, amint testi szemeimet behunyom, otthon vagyok, ott vagyok köztük, és ha elgondolom, hogy az öröklét is csak egy álom, hogy a mennyország is csak egy álom, a nagy pihenés, és elgondolom, hogy előleges értesülésünk van arról, hogy ott az angyalok kara zeng, hát elfog a szomorúság, hogy mit ér, ha nem a karancsági erdők zúgnak e helyett.”
A két mű között bő három évtized, majdnem a teljes írói életpálya.

Vagyis valami nagyon fontosat kapott Mikszáth Nógrádtól, amiért úgy érezte, örökre hálásnak kell lennie szülőföldjének. De vajon nem igy van-e ez még inkább fordítva? Vajon mit kapott Nógrád Mikszáthtól, amiért örökre, amíg ez az istenek teremtette szép földdarab létezni fog, hálásnak kell lennie Mikszáthnak?
Ma már tudjuk. A becsületét kapta meg. Mert Nógrádot Mikszáth felléptéig és irodalmi sikeréig legfeljebb egy miatt emlegették s azt se nagyon gyakran, vitéz várai és várvédői miatt. (Még a legjelentősebb, Drégely is Hont megyéhez tartozott.) Népviseletét, palóc kultúráját majd a 20. század fedezi fel igazán a nemzet. Amit írtak róla addig csak kuriózum, de még inkább egyfajta a megbélyegzés. Hogy a palócok furfangosak ugyan, de buták, iskolázatlanok, otrombák, durvák. Vagyis minden rosszat összehordtak e tájról és lakóiról, ami csak lehetett.

És akkor megjelenik egy köpcös kis fiatalember, letesz az asztalra két vékony kötetet, az egyikben négy elbeszélés, a másikban tizenöt, s két dolog történik vele. Egy csapásra híres író lesz Magyarországon, másodjára pedig híres író lesz a világon. Eleddig az egyetlen nógrádinak sem sikerült! S ami nekünk most még ennél is fontosabb: beemelte Nógrádot és a palócokat a nemzeti köztudatba. Mindenki tudni akarta, honnan jött ez a fiatalember, a haza melyik tájáról, valóban ilyenek ott az emberek, tényleg ilyen szép ahogyan leírja? Mikszáth ráadásul élete végéig megőrizte palócos dialektusát, pipás alakja egyfajta romantikus figura varázsát jelentette s meglett a beceneve is: „palóc” A nagy hatalmú Tisza Kálmán miniszterelnök is, a generális, nem győzte elismerősen mondogatni egy-egy remekmű elolvasása után: Ezt nagyon kitaláltad, te palóc!
Kiderült, hogy van fent északon egy megye, amelyik a történelmi hagyományain kívül mást is jelent: itt él egy sajátságos kultúrával, értékrenddel rendelkező népcsoport, a palócok, mellette egy másik, a nagykarimájú kalapos tótok, akik majd elözönlik nyaranta az alföldet aratómunkásként vagy éppen árusítják a télen faragott fa eszközeiket, vagyis egy nagyon érdekes kultúrájú vidékről jött ez az író. Akinek sikere egyre nagyobb. Minden műve azonnal megjelenik a világ nyelvein, a Szent Péter esernyője az amerikai elnök kedvenc regénye, ott a helye a parlament padjaiban, minden irodalmi társaság siet dísztaggá választani, s az 1910-es írói jubileumhoz hasonlót padig nem látott a világ, tán még Jókaiénál is nagyobb volt. (Miként Jókai halála után népszerűségében ő lett a nemzet első számú írója.)
Igazi mese ez. Nem is győzte hangsúlyozni, ismételten megírni Mikszáth, hogy mindezt a jó palócoknak köszönheti, mármint a könyvnek. Így szokta mondogatni a történetet: „.. én írtam, egy darab a lelkemből. S aztán jó volt hozzám. Sok örömet szerzett. Olyan kis mesebeli könyv lett, aki megrázkódott és azt mondta: „Gyere kedves gazdám a hátamra, elviszlek, ahová el akarsz jutni.”

Nem győzzük hangsúlyozni, hogy Mikszáth a magyar olvasóké örökre, éljenek bármikor és bárhol a világ rendje szerint. De… tesszük hozzá az elbizonytalanító szócskát, mert így folytatjuk a minősítést: nekünk nógrádiaknak a legédesebb az, amit leírt. Bizonyára más tájak igy vannak saját híres szülöttükkel s ettől lesz olyan sokszínű és szép a nemzeti kultúra. A szülőföldi szeretet és elfogultság teszi mindezt.
Mert ha az ember ilyen sorokat olvas, nem is gondolkodhat másként: „Ne vegyék kérem rossz néven, hogy megint hazamegyek a mi görbe országunkba. Ott vagyunk örökké, akik onnan jöttünk. Hisz mindenki csak ideiglenesen jöhet el, az is, aki sohasem kerül vissza többé.” Vagy másutt: „Érdemes elhagyni a szülőföldet, hosszú-hosszú ideig odalenni csak azért az élvezetért, hogy ismét visszatérhessünk. Micsoda pompa az, ami ott reánk vár!”
És a mikszáthi csoda az, hogy az is így érzi, aki ki sem mozdult Palóciából (Mikszáth szava!), vagy ott él s csak kis időkre utazik el, hogy visszatérve érezze ezt a mikszáthi hangulatot. Mert elég, ha elindul a megyébe, legyen hivatalos az utazása vagy csak kiránduló, s ha tudja, ha nem, Mikszáth megszólítja őt szinte minden településen, várromnál, pataknál. Reménytelen is lenne megrajzolni a Mikszáth féle irodalmi földabroszt Nógrádról. Ámbár nem reménytelen s nem is felesleges.
Az Ipoly, a Dobroda patak, a litkei erdő, a bánki tó éppúgy szerepel, mint Kékkő vára, Szécsény, Mohora, Alsótold, Pásztó s tán még Salgótarján is feltűnik egy-két sor erejéig. (Nem az volt akkor a világ közepe!)
S mennyi fontos személy, akik valamilyen módon túlnőtték a megyét vagy éppen beleszármaztak, hosszabb rövidebb ideig. Eszünkbe jut Pulszky Ferenc a szécsényi kastély ura a 19. század közepén. Aki amúgy sárosi nemesember, jól házasodva jutott annyi pénze, hogy megvehesse a Forgáchok eladósodott ősi birtokának barokk kastélyát. S aki 1849-es emigrációja után lett jelentős politikus, a Nemzeti Múzeum igazgatója, s megannyi felejthetetlen, csipkelődő Mikszáth írás hőse. Vay Haynald Lajos bíboros, ha már Szécsénynél járunk, aki viszont itt született Rákóczi városában, s a maga módján került közel Mikszáth írói világához.
És Vanyarc? Itt élt a Veres Pál felesége, (a férjet igy emlegették: a Veres Pálné férje). Beniczky Hermin, ez a nagy tekintélyű, távlatosan gondolkodó reformer-asszony, aki meghonosítja majd hazánkban a magyar nőképzést, s akinek olyan bensőséges kapcsolata volt Madách Imrével, hogy tán még a tragédiát is először neki olvasta volna fel a sztregovai drámaíró. (Aki szintén előfordul Mikszáthnál, egy helyütt írván, hogy a Tragédia olyan nagy remekmű, hogy olyat egy Hont megyei ember biztosan nem tudna írni!)
S ahogy csapongunk faluról falura, csak át kell mennünk az Ipoly túlpartjára, hiszen egy megye volt az ekkor s Mikszáth révén ma is egy. Az irodalom, az érték, a nemzeti emlékezet nem választható ketté, mégha az erőszakos politika igy is akar tenni. Mikszáth összeköti a két tájat, a két népcsoportot, nem lehet véletlen az indulás tót és palóc novelláskötete.

S ez a táj aztán minden vonatkozásában, pillanatában az igazi mikszáthi Nógrád vármegye. Legyenek bár kitalált nevek, mint Bágy patak, Gózón, Csoltó, mi tudjuk, hogy a kürtös patakról van szó, Szklabonyáról, a szülőfaluról, Ebeckről a nagymama otthonáról, Nagykürtösről, ahol Mikszáthot megkeresztelik stb.. S mi nem csak tudjuk ezt hanem be is járhatjuk. Hiszen maradt még valami megtekinthető a valóságos mikszáthi világból. Ott a csevice forrás Szklabonya határában, a régi úton csak le kell menni a híd mellé, ott a Szent Vendelin kápolna, Krúdy Kálmán csínytevéseinek néma tanúja. S ha a szülőház nincs is már meg, de ott az édes gyermekévi otthon s szemben van a temetővel, ahol Mariska testvére s szülei nyugszanak. „A mi falunk csak nekünk édes, akik ott születtünk, másnak mindenkinek borzalmas, mert a temető bent van a házak között”, s valóban itt viaskodott Galandáné a szép boszorkány a kísértet kutyákkal!
Ebecken már csak lélekben idézhetjük fel a Veres família kis házát, ahol a nagymama vizsgáztatta a fiúcska észbeli gyarapodását, de a kékkői vár, a Balassák fészke még ott magasodik, romjaiban is fenségesen és sokat tudóan s annyi Mikszáthi mese színhelyeként. S Krúdy Kálmán is Szécsénykovácsiból indult el riogatni 1848 hazaárulóit, hogy aztán eltűnjön az Ipoly füzesei között örökre.
Kicsi ez a Nógrád, de Mikszáthtal bejárni végtelen idejű kaland. Hiszen szinte egy helyben toporgunk még csak s máris mennyi olvasnivalót tettünk a tarisznyánkba. Hát még ha átmegyünk Mohorára, az induló életút e kicsi nógrádi falujába, ahol ma az a fényes ritkaság fogad hogy szembenéz egymással az író és felesége bronzszobra! Még ilyet! Az író-feleségnek szobrot állított Nógrád! Ilyen is csak a palócoktól telik ki. Nem véletlenül írta 1910-ben Mikszáth Ptrónay Mihály nógrádi fősipánnak levéltöredékében: „Nógrád vagy tesz valamit, vagy nem tesz, de ha tesz, nem teszi félig.”

Hát nem is tette. Annak idején még Szklabonyát is átkeresztelték Mikszáthfalvának, ezt tartotta az író élete legnagyobb sikerének. Igaz, Mohora neve nem változott, de nyugodtan kiírhatja a falu névtáblája alá: Mikszáth faluja. Mert itt született meg 1870-ben az a szerelem, amely a magyar irodalom egyik legromantikusabb története lett azzal a kis evangélikus templomocskával, amelyben az a bizonyos másodszori „igen” elhangzott 1873. január elsején.
S áll még a Mauks kúria a gesztenyefájával, annyi mikszáthi mű mesélőhelyével, s ahol a krimi szerű nagy szerelmi nyomozás meséje is megfogalmazódott s ez lenne A lohinai fű s még meganyi más történet, köszönhetően a Mauks lányok, Nellike és Iilona azaz Mimi mesélő kedvének,
Ha ez a kezdet, akkor ne maradjon el nógrádi Mikszáth-vándorlásaink során a végső hely, Horpács sem. Igaz, menetközben benézhetünk Csesztvére is, rádöbbenni arra, hogy ez a hely valóban méltó otthont adott Madáchnak és rövidke földi boldogságának, mert az osztrák fogságból már Sztregovára és saját tragédiájához vezetett az útja.

Horpács valóban egy horpadásban fekszik. Talán ha kétszázan lakják, s volt idő, amikor a legnevezetesebb falu lehetett Magyarországon. Egy akadémikus volt a bírója, Nagy Iván a történész, egy kiváló politikus a lakója, Szontagh Pál, egy nagy drámaíró a látogatója, Madách Imre és egy nagy író a kúria uj tulajdonosa, Mikszáth Kálmán. Igaz, időben bár nem egyszerre de az utókor emlékezet már időben eggyé teszi ezt a nagy pillanatot. (Érdemes hát a kis temetőbe is kisétálni, érik ott meglepetések az embert!)
„Szóval pompás kis falu ez, a drégelyi várrom alatt. Szondy két apródja az én rétemen kergette a lepkéket s az én cserebogaraim őseiből csinálta a malmocskákat. Egy völgykatlanban van elbújva az egész falucska, eltakarva a világtól hatalmas hegyek rámája által. Vasút nem vezet ide, még országút vagy megyei út sem, postája nincs, telegráfja még kevésbé, a dűlőutakat is a gyep és laboda veri fel. Minden úgy van még itt, ahogy Ali basa hagyta, mikor innen eltakarodott.

Egész életemben vágytam ilyen zugra, elrejtett fészekre. Azt szerettem volna, hogy még a mappán se legyen rajta. Nyaranta a fürdőbeli kurszalonok verandájáról merengtem a fölcicomázott természeten, melyből egyetlen fűszál se volt az enyém, feltűnt emlékemben édesapám, mikor kiült pipázni az ambitusra s nem az esti lapokat várta, mint én, hanem az esőt, a szeme előtt nem terült el ékes park virággruppokkal, hanem egy nagy trágyadomb füstölgött s annak a párájából ha fölszállt vagy lomhán szétterjengett, szőtte a kombinációit az időjárásra nézve. Az öregapám még nagyobb úr volt. Az külön karszéket tartott a kovácsműhelyben, ahol az utasok a lovakat patkoltatták. Ebben a karszékben nyaralt. Újságot nem tartott. A patkoltató furmányosok hozták és terjesztették a híreket.
Amint közeledik az idő, hogy apáimhoz kell mennem, úgy nő benem a vágy életmódjukat is fölvenni. Ebben a vágyódásban szemeltem ki magamnak a horpácsi kúriát.”

Ez a „Skvarka” című kis írásából való, amely skvarka, mint mindenki tudja, tótul tepertyűt jelent (Mikszáth magyarázata ez), azaz így hívják errefelé a kis birtokocskákat. Nem is kellett nagyobb Mikszáthnak, végtelenül boldog volt itt élete utolsó pár nyarán. Akarta nem akarta, a nemzet hálája még megtoldotta ezt a birtokot egy kis szántófölddel, egy kis erdővel, amelyben a Kámor hegy oldalában csevice forrás is van, s még szarvast is lehetett látni a szomolyai erdőrészben.
Ha nagy nógrádi témájú remekművek már nem is születhettek már itt a végső nógrádi kúriában, de a csend, a levegő, a nyugalom, a gondoskodás még újabb mesék megírására ringathatta Mikszáth képzeletét, amint nagy pipázás közben üldögél a karoslócán, a Szontagh kúria tornácán. Nem is kell több ahhoz, hogy ez a nógrádi falu örökre bekerüljön az irodalom halhatatlan települései sorába.
S hiába kerülgetjük, hagyjuk szándékosan utunk végére, csak ide kívánkozik a legfontosabb nógrádi város, amelyik minden szempontból meghatározó Mikszáth életére s igy a magyar irodalom történetére is. Ez pedig Nógrád megye irodalmi fővárosa, Balassagyarmat.

Érdekes, vetjük közbe, hogy Mikszáth nemigen foglalkozott az igazán polgárosult, komoly intézményekkel rendelkező Losonccal. Valószínűleg azért, mert hát Gyarmat
csak olyan tíz-tizenöt kilométerre volt s mint a táj központja, neki személyesen is sok emlék hordozója. Hiszen gyermekkorában a gyarmati vásár már a mesék birodalma volt, hány novellájában tűnik majd fel falujának néhány figurája, akik menvén a városba viszik magukkal a kisfiukat, – tán még a kis Kálmánt is – hogy vigyázzanak a lovakra a s a szekérre amíg nyélbe ütik a vásárt s persze megisszák az áldomást. S itt a megyeháza, ahová még édesapja is bekerült 1860-ban a törvényhatósági bizottságba, lévén a falu elismert tisztességes, bölcs szavú gazdája. Minden út Gyarmatra mehet, tapasztalhatta meg Mikszáth s vele sem történt másként.
Igaz, középiskoláit még Rimaszombaton és Selmecbányán végezte, de a pályakezdés már hazahozta őt. Mivelhogy azok a fránya jogásztanulmányok sehogysem akartak alakulni, (be sem fejezi az egyetemet, igaz, el sem kezdte) s élni kellett valamiből. S ott volt a szülői reménykedés is: a jogi pálya, az ügyvédség, a szolgabíróság, a felemelkedés ígérete.

Joggal mondhatjuk ez a furcsa város, amelynek lakói többségükben még földművelő emberek, amelynek vásárai felérnek egy nagy etnikai találkozási hellyel, amely a megyei közigazgatás, ítélkezés centruma, a szórakozási lehetőségek netovábbja, vonzotta Mikszáthot, hogy erőt gyűjtsön nagyobb feladatokra. Hiszen a selmeci érettségi s kezdeti irodalmi sikerek után határozottan vallotta, hogy számára csak egyetlen pálya létezik, az írói foglalkozás. Amely felé akkoriban az újságíráson keresztül vezetett az út.
Hát mindezt aztán megkapta Görbeország fővárosában igen határozottan. Ugy szoktuk mondani, három olyan élmény éri itt, amelyből aztán felépül az élet és az életmű. Mondjuk ki nyugodtan: ha nincs Balassagyarmat, nincs Mikszáth sem. Vagy ha van, tán egészen másmilyen.
De hát volt Balassagyarmat s már majdnem városias képet mutatott. Legalábbis Mikszáth szerint két kiemelkedő épülete volt a városnak (ma is azok) a vármegyeháza és a börtön. Mindkettő a reformkorszak nagy lázában emelkedett s mindkettő a maga módján szolgálta azt. A vármegyeháza az olykor haladást játszó nógrádi nemesek reform közgyűléseik helyszíne meg a megyebáloké, a börtön pedig a civilizált európai követelményeknek felelet meg pl. a rabdolgoztató intézetével. Meg hát rövid volt az út az ítélettől a celláig, csak át kellett menni az udvaron…

Mikszáth itt kezdi vármegyei pályáját. Nem csak a szülei, de még csak nem is a maga akarata miatt. Mindenki jól tippel. Mint a férfiember életének minden fontos döntésénél, itt is nő van a dologban!
Mikszáth hivatalnoki pályafutása felettébb rövidre sikeredett. Fizetés nélküli gyakornokként kezd s nem is viszi többre tiszteletbeli aljegyzőségnél, ami azért szintén nem egy jól fizető beosztás. Aztán majd Mauks Mátyás szolgabíró mellett lesz ügyvédbojtár, ha más fellengzősen akarunk szólni, valójában írnok. Ám ez a szerény előremenetel s ez a pár év, összesen tán három, elegendő arra, hogy megtalálja írói témájának egyik legfontosabb és leggazdagabb területét a közigazgatást, vagy vármegyei létet. Mindegy hogy nevezzük, Mikszáth innen hozza az alakokat. A különleges jogi eseteket, a vármegyei bíráskodás furcsa történeteit, a hivatali felületesség, nagyvonalúság és felszínesség példáit. Csak ki kell nyitnunk köteteit, ezek a témák mind Gyarmatról eredeztetnek, persze később gazdagodnak is máshonnan hozott esetekkel. De az eltört korlátfa megjavíthatatlansága, a bevert fej begyógyíthatatlansága, vagy a statisztika feleslegessége éppúgy nógrádi, mint mondjuk az elfelejtett rab jókedvű története, hogy a többiekről már ne is szóljunk.

E gyarmati évek ilyeténi hatását Mikszáth sem feledte. „Nagy tisztelettel viseltettem a megye iránt, s ez a mai napig sem halt ki belőlem. Ma is nagyobb úrnak tartom még a vicispánt, mint a minisztert, s ma is elszorul még a lélegzetem, s szinte hallani vélem a föld dübörgését, ha egy alispán lépked el mellettem. Már ti. egy igazi alispán, a régiekből való.” Mikszáth ugyan nem került az alispán mellé, Veres Pál volt ez a tekintély, hanem a szolgabíró mellé, ő pedig Mauks Mátyás, de fontosabbak voltak neki a kötelező tiszteleten kívül azok a vidám cimborák, akik mellette dolgoztak (ez erős kifejezés arra amit csináltak a hivatalban) az irodában. Sokszor feltűnik majd Bobok Feri és Gyura Béla neve, akik jó pajtásai voltak a gyarmati kocsmázásokban.
Mert valljuk be, hol zajlik az igazi élet vidéken (és a fővárosban), mint a város „közhelyeiben”, ahogy Mikszáth írta. A Zichy és a Deutsch, valamint Balassi kávéházat emlegeti így, de szerintem ezeknek csak a neve volt ilyen előkelő, belülről már barátságos kocsmák, és a söntésen kívül ott volt a lényeg: a biliárdasztal is. S itt van a tekintélyes gyarmati kompánia, csupa érdekes figurákkal. Lecsúszott ügyvédek, félresikerült egzisztenciák, nagy karriert reménylő poéták, a város egy-két bolondja, nagy idők megkeseredett tanúja – nagyon színes tud lenni egy ilyen város sötétedés után a kocsmákban.

És ennek az egyik díszes kompániának a vezére Mikszáth! Már ekkor kitűnő mesélő, élces ember s megfelelően cinikus, vagyis az ember már készen áll, az író még hiányzik. De már közelgünk hozzá, mert megjelenik a város első lapja az Ipoly, majd ezt követi gyorsan a második, a Nógrádi Lapok (Él is majd vagy nyolcvan esztendőt más-más neveken!) Itt lesz Mikszáth újságíró. Ne képzeljünk nagyot: hetilapocska ez, négy oldalon jelenik meg Ha egy kis pénz van, akkor bővebben. Támogatásból él, de a szerkesztő még abból sem. Egy helyi ügyvéd neve jegyzi (Harmos Gábor) de valójában Mikszáth írja. 1873-ban járunk s Mikszáth a földi mennyországot éli át. Lapja van, saját lapja! Szinte mindet ő ír s élvezi nemcsak az írás örömét, de a siker izét is. Mert aztán beszélnek róla, emlegetik, még tán párbajozik is a másik lap főszerkesztőjével, vagyis éli az írás mámorát. Ettől kezdve élete már csak az újságokhoz kötődik, élete utolsó percéig újságíró lesz, egyszer még saját napilapot is indít majd (Országos Hírlap) de azért jobb neki a nagy pesti szerkesztőségek biztonságában meghúzódni. Mígnem aztán már irnia sem kell, neve ott ragyog a legjobb lapok címlapján: „Főmunkatárs Mikszáth Kálmán”. Ez már garancia arra, hogy az olvasó jó lapot kap. S mindez innen indul a gyarmati redakcióból. (Hogy ez hol volt pontosan nem tudjuk, de egykori lakóházát, albérletét tudjuk, ma is megleljük pár lépésnyire a kis házat a börtön (!) mellett. (Mauksék pedig pár házzal lejjebb bérelték a maguk téli otthonát!)

Ám volt egy időszak, amikor éppen csak aludni járt ide. Hiszen a kocsma nagyon időigényes, az újságírás, témakeresés, körmölés szintén s hát mégha udvarol az ember. S ez a harmadik történet, ami Balassagyarmatot a „mikszáthológia” fő helyszínévé avatja. Részben persze, mert a Mauks család, mint láttuk Mohorán él s elsősorban az őszi, téli hónapokra költöznek be Gyarmatra. Igy aztán Mikszáth is Mohorán ismerkedik meg Ilonkával, miként azt Mauks Ilonka naplójából, visszaemlékezéséből tudjuk. Fura figura volt a nagyreményű írnok úr, nagy álmokkal, nagy reményekkel érkezett a kis kúria szalonjába s ahogy mondják: szerelem az első látásra. És szülői tiltás a másodikra. Mert azért a szolgabíró úr nagyobb és biztonságosabb partit álmodott a lányának. Nem egy kétséges nemesi származású, reménytelen jövőjű, valljuk be, kétes egzisztenciájú fiatalt. Jött tehát a tiltás s a bujkálás. Találkozás a zsélyi fürdőben, néha Pesten a rokonoknál, mindez persze véletlenül s majd a „leányszöketés” ami valójában nem más, mint egy titokban megcselekedett esküvő Budapesten. S jött volna a boldogság, ami azzal kezdődött hogy Mikszáth édesanyja meghal Szklabonyára s a fitalok nászútja hazavezet a szülői házhoz, a tragédiához. S ez mintha rányomta volna bélyegét az első közös esztendőkre – de ez már egy más történet.

Csavargunk hát e nógrádi tájon és a valóságos időben. S nem tudjuk biztosan, mi az igaz, mi a mese abból, ami itt Mikszáthtal megtörténik. Hiszen mindet megirt nógrádi életéről s majdan nógrádi ismerőseiről is. Csak hát azt mondta 1910-ben első életrajz írójának, Várdai Bélának, hogy jó-jó ez a könyv, csak kedves barátom, maga mindent készpénznek vett amit én az életemről meséltem, pedig annak a nagy része költött dolog.
Az író életrajzát tehát nem tudjuk a nógrádi emlékekből megírni. De megírni sem tudnánk ezen történetek ismerete nélkül. Mert azért mégiscsak az a legnagyobb kérdés bennünk, hogyan lett Mikszáth író, mi az a csoda, ami történik ezzel a szklabonyai ifjúval, akinek családjában több az iparos, mint e betűt ismerő felmenő rokon. (Néhány 18ik századi evangélikus lelkészt leszámítva, senki!) Mi a csoda ebben a kis nógrádi faluban, ahol sem Mikszáth előtt, sem Mikszáth után nem került ki író ember, sem magyar, sem szlovák.
Hát még ha belegondolunk, hogy valami kegyelmi állapot révén, olyan húsz kilométeres körzetben, s más évszázadban ugyan, de ott élnek a magyar kiválóságok. Ott lovagol fel a kékkői várba Balassi egy újabb Anna-fájdalommal a szivében, amott görnyed az oroszlánbarlangban, s teszi a pontot az utolsó mondat mögé Madách, s itt pedig egy fiatalember gyűjti magába a palóc sors motívumait

Ámbár az is igaz, hogy a palócság történetét sem lehet Mikszáth műveiből sem megírni. Miként a néprajzosok is sokadszor veselkednek ennek a lehetetlen feladatnak a megoldására, hogy ti. kiderítsék, kik a palócok? Mikszáth nem a palóc etnográfiát írja meg, hanem a palóc embert. Más a palóc, mint a több? Egyfelől nem, hiszen ugyan a nap süt rája, ugyanaz az égbolt borul fölé s ugyanaz az emberi lét szakaszok keretezik az életét: születés, munka, házasság, gyermek, halál. Ám minden másban más a palóc, s ezt a másság ismeretét Mikszáth gyermekkorából hozza magával, mert ott él, velük s köztük él. Mindaz, amit gyermekként kap, elraktározódik benne. S ha kinyitjuk ezt a hatalmas életművet, ennek majd minden lapon ott találjuk bizonyítékát. Egy gyermekdal, egy játék, egy csúfoló, egy mese töredék mindig megjelenik. Nem tudatosan szedi elő ezeket, belülről jönnek, maguktól jönnek ezek az emlékek, amelyektől más szint kap a valóságos és a teremtett világ is. Nem is szólva arról, hogy mivel Mikszáth játszópajtásai palócok és tótók is, gazdagabb lesz a szlovák nyelvtudással és a szlovák folklórkincs anyagával is. Ritka gazdag örökség, amihez igy hozzájut Nógrádban!

Ezrét lehet felejthetetlen az utazásunk Nógrádban Mikszáthtal! Mert nemcsak egy tájon barangolunk, ahol ismerősök lehetnek a településnevek, megszólalnak a patakok, hegyek, dombok, várak tekintenek le ránk sokat mondó némaságban a magasból, hanem a mikszáthi embereket is látjuk.
Mert aki elsétál a szklabonyai temetőbe, az örökre látni, sőt hallani fogja Mikszáth Mariska hangját az félbetört rózsabimbós sírkő alól is, s ha este jár felé, akkor még Galandáné visítozását is hallja, mégha éppen egy autó megy arrafelé is. Nem szólva, hogy a Kürtös patak partján állva várjuk, hogy a kanyarban csak feltűnik a Baló Borcsa kis báránykája a tulipános ládán s azt is tudni véljük, ki az a gazember gazdag ember aki képes megrabolni a szegényt.

S valahol ott emelkednek a nógrádi hegyek előttünk, érdemes oda is felautóznunk, mert azok valóban olyanok, mint Mikszáthnál. Keskeny utak, zöld kis rétek, hatalmas fenyvesek, Mikszáthnak ez volt a Tátra világa ahol a rabló Jasztrab élt. Ha szerencsénk van, akkor a fekete foltot is megtaláljuk talán egy lazok (tanya) volt errefelé s ha nem is az erkölcseihez ragaszkodó gazda gyújtotta fel, csak egy nyári vihar perzselte fel örökre. S bárki hinné, de létezett az a pogány Filcsik is, neve ott van az ebecki matrikulában (magunk olvastuk!), de hogy volt-e bundája azt már nem tudjuk, ámbár lehetett, ha Mikszáth ír róla. Egyébként meg is látogatta (Látogatás egyik alakomnál a címe az írásának) pár évvel a nagy siker után. „Kis házikóban lakik a falu legközepén, az udvarán kút van, de se kávája nincs, se gémje, csak kövek vannak körülötte, s elég aláhajolni a vödörrel, hogy meríteni lehessen belőle. Mindjárt a kút mellett barnállik a szemétdomb: itt áll ez már növekedőben vagy ötven év óta, amit a szobából kisöpörnek, csizmasarkak és talpak nagy halmaza.” E leírás után aligha találnánk meg ezt a házat, de Mikszáth magával vitte Dörre Tivadar rajzolót, aki nekünk ezt megörökítette.

De az igazi rajzot maga Mikszáth irta a palóc faluról amikor igy fogalmazott a Kemény koponyák című írásában: „Aki falun született, az meg nem szabadulhat a falutól, hiába tépi el az összes gyökereit, melyek oda fűzték, hiába feneklik meg a városban, a falu utána jön, mint a kiértet és hívja haza maga után. Az eloltott gyertyával esténkint eltűnik a város sok ezer házával és ide jön a kicsiny falu akácfáival, liciumkerítéseivel, eredeti vidám népével. Bizony én még most is annyit lakom falun, mint a városban.”
S van még valami Mikszáthnál, s ez pedig a természetszeretet. Szoktuk volt mondani, hogy az első „zöld” írónk, pedig ő nem természetvédő, hanem természetszerető. (Igy szokott persze kezdődni a dolog manapság…) de Mikszáth nem általában a természetet szereti, hanem a nógrádi földet. Ilyen szép, elragadtatott, majdnem azt mondtuk, szerelmes szavakkal írni erről a tájról sem előtte, sem utána senki nem tudott még. Ha nem hiszünk szemünknek, azaz annak amit látunk tájilag Nógrádban, akkor elhisszük Mikszáthnak, hogy ennek a tájnak valóban van szíve.

Ide kellene másolnunk most A palócföld flórája című ötven soros remeklését, hogy mindenki lássa, mit állítunk. De nem tehetjük, mert nincs rá terjedelmünk, de ezt csak el kell olvasni: „Még a virágok is milyen egyszerűek itt! A marmancsok, a tormalevelek összekeverednek, összebújnak; a bajnokfű kiemelkedik közülük magasra, a farkastej buján szegi be az utakat, s még a halványpiros virágú bogáncs is dísz itt. Óh, kedves virágai a palócföldnek! A tündérkert se szebb talán, a kelet gyöngyei se bájolóbbak, mint a ti boróka-bogyóitok. Ez a szőnyeg, amely az én bölcsőm alá volt terítve, amelyet én annyiszor megtapodtam…” Kell-e még bizonyítanunk, hogy Mikszáth nem csak rajongva szerette szülőföldjét, de ismerte is ezt a tarka-barka természetet, amely őt körülvette!
„Boldog Nógrád vármegyeiek!” – kiált fel Mikszáth egyik írása címében. A történet talán nem is érdekes, hanem a jövendölés igazsága. Igen, boldog Nógrád vármegyeiek vagyunk, de még mennyire! Van nekünk egy Mikszáth Kálmánunk. 1847-ben jutottunk hozzá s másfélszáz év után sem tudunk elég hálásak lenni a sorsnak, hogy ezt az írót nekünk, Nógrádnak adta!

Töredékes életrajz:
1847. január 16. – megszületek Szklabonyán
1847. január 17. – megkeresztelik a nagykürtösi evangélikus templomban
1857 beiratkozik a rimaszombati gimnáziumba
1866 leérettségizik Selmecbányán
1867 megkezdi egyetemi tanulmányait (talán!)
1870 nyarától fizetés nélküli joggyakornok Mauks Mátyás mellett (közben levelezőn végzi a jogot?)
1871. május 26. Nem választják meg tiszteletbeli esküdtnek
1871 őszétől Balázs József ügyvéd mellett bojtárkodik
1872 megindul az Ipoly lap Balassagyarmaton Pokorny Jenő szerkesztésében
1872. március 12. nem választják meg aljegyzőnek, csak tiszteletbeli aljegyző lesz
1872. március 16. párbajozik Pokornyval Balassagyarmaton
1873 szerkesztője a Nógrádi Lapok című gyarmati hetilapnak
1872 megismerkedik Mauks Ilonkával
1873. július 13 a szülői tiltás ellenére feleségül veszi Budapesten
1883. január 1. a második házasságkötés Mohorán
És innen már ismerős a történet, mígnem:
1904 novemberében megveszi Szontagh Pál megüresedett kúriáját Horpácson
1906 felépíti ugyanitt a kastélyt ahol még négy évig tölt kisebb-nagyobb időt
1909 az ország megkezdi az írói jubileum szervezését
1910. áprilisában Szklabonya hivatalosan felveszi az író nevét s lesz Mikszáthfalva egészen 1920-ig
1910 Mikszáth őszre tervezi a nógrádi ünnepségeket
1910 a megye elkészítteti a Kupaktanács cinű szoborkompozíciót, mint ajándékát az írónak
1910. május 16 – Mikszáthot ünnepli a nemzet Budapesten a Vigadóban
1910.május 28 – hirtelen meghal
1910.szeptember – Nógrád megye emléktáblát helyez el a lakóháza falán Szklabonyán
1954 megnyílik az első Mikszáth kiállítás Horpácson a hajdani kastélyában
1960 Horpács meg akarja változtatni a fali nevét Mikszáthfalvára, de valahol „fent” elakad a dolog.

Településnevek ma:
Alsósztregova – Dolna Strehova
Ebeck – Obeckov
Kékkő – Modry Kamen
Losonc – Lucenec
Nagykürtös – Velky Krtis
Rimaszombat – Rimavska Sobota
Selmecbánya – Banska Stiavnica
Szécsénykovácsi – Kovacovce
Szkabonya – Sklabina
Zsély – Zelovce

Ajánlott irodalom:
Mikszáth Kálmán: Utazás Palócországban, (válogatott írások,) Mikszáth kiadó, Horpács, 1997.
Mikszáth Kálmán: Válogatott novellák, Mikszáth kiadó, Horpács, 1995
Mikszáth Kálmánné visszaemlékezései, Mikszáth kiadó, Horpács, 2002
Belitzky János: Mikszáth és Balassagyarmat (szerk. Kovács Anna), Városi levéltár, Bgyarmat, 2000,
Praznovszky Mihály: Nógrádi Mikszáth lexikon, Mikszáth kiadó, Horpács, 1991
Uő.: Az öreg batár utasai, tanulmányok, Mikszáth kiadó, Horpács, 1997
Uő.: Mikszáth Kálmán, Bp. 1999. Elektra kiadó
Uő.: Horpács, Bp. 2002, Száz falu könyvesház
Uő.: Az ötödik-hatodik ember világon, (tanulmányok), Veszprém, 2006,

Egy kis olvasnivaló:
Utazás Palócországban; Az ebecki tótók; A nagyanyám füve; A kakas, a nénik, meg a bácsi; A fehér kutya; A fekete asszony; Amikor a sírkövet hoztuk; A ,mézeshetek; A gyarmati vásár, vagy gyereket kérek kölcsön; Az én első principálisom, A fahuszár, meg a lova, meg a ló sípja; Kemény koponyák; Az öregek; Írói birtok; Szontagh Pál kutyái; Mohora, Mikszáth falva és a szarvas; A „skvarka”; A palócokról;A Told; Visszaemlékezések az otthoniakra stb. stb. stb.

Megjelent 2010-ben a Nógrád megye önkormányzata által kiadott: Nógrád. A varázslatos világ című sorozat 18. köteteként. (Képekkel és kiegészítésekkel!) Bemutatója 2010. október 9-én volt Horpácson. A szerzővel Csongrády Béla beszélgetett.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27