AKLI MIKLÓS
Mikszáth komoly művei, remekmívű novellái és nagy regényei mellett nemegyszer „operettjellegű” kisebb opusokat is alkotott. Ezek az írások – köztük az Akli Miklós is – az idők jártával kedvelt gyermekolvasmányokká, ifjúsági művekké alakultak. Az Akli Miklós nem igazán „komoly” alkotás, annál érdekesebb lehet kis tizenéveseknek, ráadásul azzal a plusszal, hogy remekül van megírva, izgalmas és megható egyszerre. Gyerekekről, éppen csak felnőttekről szól és igen sok benne a bohóckodás: a főszereplő ugyanis Ferenc József császár bolondja, aki szellemes tréfáival, csavaros ötleteivel nemcsak uralkodóját, de történetének olvasóit is elbűvöli.

A kisregény sztorija meglehetősen fantasztikus: Kovács ezredes feláldozza életét a császárért, aki viszont gondoskodik gyermekeiről, Kovács Ilonkát például Aklira bízza, aki rendszeresen látogatja is a kedves leányzót abban a bécsi leánynevelő intézetben, ahol az „életre” készülődik. A gyámapa és a csíntalan kislány közt csak eleinte dominál az apa-gyerek viszony, lassan észrevétlenül átadja helyét egy nagy szerelemnek, amely elé azonban súlyos akadályok gördülnek. Lányrablás, világdiplomáciai- és sok egyéb bonyodalom…
- Bűbájos, habkönnyű írás, amely ugyan felnőtteket is elszórakoztathat, elsősorban fiatal lányok, tizenévesek számára kedves kikapcsolódás.

A BESZÉLŐ KÖNTÖS
Az 1889-ben írt A beszélő köntös jellegzetesen mikszáthi történelmi idill. A három részre szakadt ország korát idézi vissza; a helyszín Kecskemét, a „különleges státusú” város nehezen megőrzött szabadsága miatt szenved hol ettől, hol attól a féltől. Bár Mikszáth több helyütt is hivatkozik a történet hitelességére, témája mégsem a történelmi konfliktusokra épül, „mert a mese benne a fő, a történelmi események csak mint színek bukkannak föl mögötte”.

A történet hőse a kecskeméti főbíró, Lestyák Mihály – akinek már megválasztása is tündéri módon megy végbe – a népmesék ifjú hőseinek furfangjával próbálja megmenteni Kecskemétet a portyázó hadak dúlásától. A csodakaftán fölfoghatatlan törökszelídítő hatalma meg is hozza a várt eredményt, Kecskemét virágzik, Lestyákot, mint szabadítót ünneplik. Az idill még Mikszáth tündérvilágában sem tarthat sokáig: a kaftánt kicserélik, Lestyák szépséges szerelmét lefejezni viszik a város elárulása miatt, maga Lestyák is eltűnik. A boldog vég mégsem marad el: ha nem is kecskeméti főbíróként, de boldog lesz Lestyák és mátkája.
A romantikus történet fiataloknak és idősebbeknek egyaránt kedves, kellemes, színvonalasan szórakoztató olvasmánya.

BESZTERCE OSTROMA
A kitűnő regény egyfajta Don Quijote-történet. A 19. sz. vége táján az egykori Észak-Magyarországon (a mai Szlovákiának is az északi felében) élő előbb csak hóbortos elméjű főnemes a rohamosan kapitalizálódó társadalom kellős közepén egy darab középkort varázsol maga köré. Nedeci várában udvart (élősködő léhűtőkkel) és magánhadsereget (páncélos lovagoknak és Rákóczi-korabeli vitézeknek öltöztetett parasztokkal) tart fenn, majd várúrnőt is szerez (egyik cirkuszigazgatótól megvásárolja Esztella műlovarnőt), akit – amikor megszöktetik – visszakövetel Beszterce városától. A város magisztrátusa kigúnyolja, erre „hadba vonul” ellene. Rokonsága – a nagyobb botrányt megelőzendő – a város vezetőivel szövetkezve csellel él: az „elrabolt” Esztella helyett túszt, a kegyelemkenyéren tengődő világszép Apolkát kínálják fel. Pongrácz gróf elfogadja a cserét és kegyesen a város színlelt magyarázkodását is, (amit erre felfogadott komédiások tolmácsolnak neki), visszavonul várába, Apolkával együtt. A lány apjaként szereti a félnótás grófot, sőt önfeláldozó ápolásával életét is megmenti, amikor az párbajban (amit egyébként Apolka becsületének védelmében vív), súlyosan megsebesül. Pongrácz gróf lányává adoptálja Apolkát, az így kialakult család boldogságát azonban feldúlja Apolka ügyvéddé cseperedett egykori játszópajtásának és titkolt szerelmének váratlan feltűnése. Sőt, amikor Tarnóczy ügyvéd úr arra vetemedik, hogy megkérje Apolka kezét, Pongrácz gróf a vár börtönébe záratja és – élve ősi pallosjogával – le akarja nyakaztatni. Az ügyvédet ugyan a megyei uraknak sikerül kimenekíteni, de az újabb botrány hírére a gróf elleni csigalassúsággal haladó eljárás meggyorsul, a főrendi ház mentelmi bizottsága elhatározza az elmebeteg gróf kiadatását. Ennél is súlyosabban sújtja azonban, hogy ellenségei Apolkát vissza akarják cserélni az időközben lezüllött, megöregedett Esztellára. A „hadiregula” a csere megtagadását nem teszi lehetővé, sőt Apolka is szeretné követni szerelmét. Pongrácz gróf összeomlik: egy utolsó nagy mulatozás után rendre elbúcsúzik szomszédjaitól, befekszik külön erre a célra készített óriási koporsóba (megölt kedvenc lova mellé) és kileheli a lelkét.

A könyv a magyar irodalom realista vonulatának egyik kiemelkedő alkotása, hősében (aki a szerző regényírói művészetének köszönhetően bolondériái ellenére is elnyeri rokonszenvünket) Mikszáth kissé a korabeli magyar társadalom megkésettségét is ábrázolta. A mű kezdő olvasónak éppúgy ajánlható, mint azoknak, akik mindeddig nem jutottak olvasásához.

CIKKEK ÉS KARCOLATOK
(I.- II. – III. kötet)
Az első és a második kötet anyaga meglehetősen egységes, ebben az időben (1895- és 1986-ban) Mikszáth elsősorban parlamenti tudósításokkal, beszámolókkal, az országgyűlés mindennapjairól írt krokikkal, kis színesekkel, portrévázlatokkal, humorisztikus vagy szatirikus írásokkal szórakoztatta olvasóit. A legtöbbször rövid, egy-két lapos, vagy alig terjedelmesebb művekben rendre megjelennek a kor politikai életének főszereplői: Apponyi Albert, Bánffy Dezső, Wekerle Sándor, Széll Kálmán, de persze igen sok a mára már elfelejtett, vagy éppen a korban sem igen ismert figurák száma. Mikszáth remekel ezekben a beszámolókban: bár nem abban, hogy a (nagy)politika menetét, problémáit, alternatíváit, irányzatait értelmezze, hanem abban, hogy „élőben” mutassa be a parlament munkálkodását, szereplőit és szerepvivőit, „nagyjait” és jelentéktelen, de az egészre mégis oly jól jellemző alakjait. Az átlagolvasó akár novellákként, szépprózai munkákként is forgathatja őket, a kor, a történelem, a politikatörténet iránt érdeklődők számára azonban nem csak ritka csemegék ezek az írások, de egyedülálló értékű források is. A kitűnő – és alaposságuk, adatgazdagságuk okán igen terjedelmes – jegyzetek minden információt megadnak nem csak filológiai szempontból, de politikatörténeti, történelmi aspektusból is.

A harmadik kötet az író 1897-ben született publicisztikai munkáit tartalmazza. Ebben az esztendőben Mikszáth szinte teljes mértékben politikai témákról cikkezett; országgyűlési karcolatait írta, honatyákról rajzolt arcképeket, magáról szólva is „programokat” vázolt. A kötet elsősorban a századvég magyar politikatörténetének nagyszerű, gazdag forrásmunkája, az alapos jegyzetek okán az adott év belpolitikai eseményeinek beható feldolgozása is.

FEKETE VÁROS
A cselekmény magva történelmi tény: Görgey alispánnak és Lőcse városának párharca. Mikszáth meglátta a hajdani polgárság vonzó, tisztes puritanizmusát, meleg színeit, s a Görgey alispánhoz hasonló okos férfiak acélos jellemét is. De kimutatta: ezek az egyes jó tulajdonságok mit sem mentettek ott, ahol a lélek egészét már eltorzította a később végzetessé növő bűn: a vagyonimádat, az oligarcha-dölyf, a szűklátókörűség. Görgey alispán lányának, Otrokóczy Rozáliának s a fiatal lőcsei polgárnak, Fabricius Antalnak könyörtelenül széttépett romantikus szerelmében Romeo és Julia örök motívuma vádolt. Mindez együtt fejezte ki a regény mondanivalóját: az urak és polgárok nem tudnak helytállni az életért, az emberért, nem állhatnak helyt a nemzetért.

A GAVALLÉROK
A kisregény a kortársi valóságról fest képet, pontosabban a Mikszáthot nagyjából egyforma erővel vonzó és taszító dzsentri életmódot veszi célba, leleplező leleménnyel. Hiteles szemtanúként számol be egy Sáros megyei esküvőről, s azt a folyamatot igyekszik bemutatni, miként teszi vakká a kívülállót egy jól megrendezett színjáték illúziója, s hogy miként kerekedik felül a kiábrándító valóság. A lecsúszott, de családját a hét vezér koráig visszavezető dzsentri nem csapja be önmagát a fényűzés, a gazdagság színlelésével. Itt mindenki pontosan tudja az igazságot, csakhogy ez a legkevésbé sem zavarja őket abban, hogy egy ábrándot teljes odaadással tudjanak eljátszani.

Mikszáth elbűvölő belül állása (ő is szereplője a történetnek) vezet oda, hogy az olvasót is fogva tartja, megdermeszti ez a színjáték. Az ábránd varázslata azonban csak addig tart, míg a jól poentírozott kisregény vissza nem rántja olvasóját a valóság talajára.

JÓKAI MÓR ÉLETE ÉS KORA
Mikszáth csodált kortársa Jókai volt. Ez a mű a legszebb magyar életrajzi regény. Csöndes, fájó líra fátyolozza be ezt az aprólékos gonddal készült regényt. Azt írta meg benne: hogyan gyulladt ki a „szent tűz” egy századdal előbb, s hogyan holt lassan hamvába: Jókai ifjúsága még azokra az évekre esett, mikor 48 eszméi érlelődtek, öregségében viszont a 67 utáni évek sivársága vette körül. Csodálta Jókaiban ami a reformkoré és 48-é volt, megbocsátóan, de ugyanakkor józan fölénnyel nézte azt az írót, aki előtt sohasem tudatosodott a 67 és 48 közötti különbség, aki mindvégig a maga teremtette romantika álomvilágában élt.
Az életrajz átfogó, hiteles képet rajzol Jókairól, a mű egyben életrajz, korkép és irodalomtörténeti méltatás.

KÉT VÁLASZTÁS MAGYARORSZÁGON
Az író azt mutatja meg, hogyan torzul el torz viszonyok közepette minden emberi érzés. Katánghy Menyus alakját először egy karcolatban hívta életre, s képviselővé válásáig írta meg hősének pályáját. Két évvel később A körtvélyesi csíny címmel újabb választási „cselfogását” örökítette meg. A két elbeszélést csak később fogta egy kötetbe azonos címmel: Két választás Magyarországon. A hangsúly a jellemrajzon van: maga a cselekmény elhasznált, jellegtelen, hírlapokból szedett, esetleg Dickenstől kölcsönzött motívumokból épült. Katánghy feudális úri előítéletekkel élve akar felülmaradni a másfajta törvényekhez igazodó polgári világban is, s így törvényszerűen lesz parazitává, az élet hamisjátékosává. Főhősének jellemét, egyéniségét rajzolva Mikszáth itt egyértelmű ítéletet nem mondott. Stílusában legfőbb ellentmondása tükröződött. Jól látta a kiegyezés úri társadalom elposványosodott életét, de jövőt idéző társadalmi eszmények híján némi legyintő cinizmus is belopakodott művészetébe; vállat vonó egykedvűségre késztette a tehetetlenség érzése.

KISEBB ELBESZÉLÉSEK
Az összeállító az 1871 és 1895 közötti termésből válogatott. Abból a mikszáthi prózatípusból, mely fűzérszerűen fejlik föl és mintegy kisregény méretre növekszik. Többségükben felvidéki, tót-magyar históriákat kapunk, epikai gyöngyszemeket, melyeket ízes anekdotizmussal, a mesemondás zamatát ízlelgetve, a sorok közül ki-kiszólva, az olvasóval összekacsintva formált meg a szerző. A históriás történetekben mindig ott a politikum is, hisz az egykorú vármegyei élet rejtve nem maradó bűneinek szőttese terül elénk, lengyel, szlovák és magyar mentalitás szállong, bodorodik egybe az elbeszélő tempós „pipafüstjében”, bölcsességet, humort hozva, emberi mentalitásokat tapintva ki. S persze a szépasszonyok bokái, kacsói, gömbölyű karjai, nyaki tincsei miatt támadó titkos vonzalmak, kapcsolatok fordulatait sem nélkülözzük: az ezredvégi posztmodernitásba fáradt olvasót mintegy hűs szellőként legyinti meg Mikszáth epikumának hamiskás, vajákos, sem túl mély, sem nem sekélyes, a legjobb értelemben szórakoztató varázsa, amely mindig frappáns, fordulatos és gazdag szókészletű.

KÍSÉRTET LUBLÓN
A Kísértet Lublónt 1892-ben írta a szerző, első ízben a Pesti Hírlap közölte folytatásokban A lublói ember (Kísérteties krónika) címmel. A borzongató fordulatokban bővelkedő, aranyló humorral megírt kisregény nagy közönségsikerére jellemző, hogy 1893-ban a Vasárnapi Újság is leközölte. A szepességi Lubló városka lakosságát a 18. század elején rémítgető Kaszperek históriája közismert volt megírása idején. Forrása is az élőbeszéd, a mélyebb rétegekből jövő népmonda. A képzeletet fogva tartó, leleményes és titokzatos pénzhamisítási bűnügy egy naívan borzongató kísértet-história és a felvilágosult szkepszis, irónia összeszikráztatásával született meg.

A kisregényben ugyanis a szepességi polgárok, a sztaroszta, a rendőrfőnök és a többiek azt veszik készpénznek, ami nincs (jelesen a sírból hazalátogató Kaszperek csínytevéseit) és azt nem veszik észre, ami a realitás, az élet valódi kísérteties kalandja (a varsói Csemiczky Mihály pénzhamisító üzelmeit).

KÜLÖNÖS HÁZASSÁG
A regény témáját egy reformkori szájhagyomány adta; a dúsgazdag Buttler János és a katolikus paptól megejtett Dőry Mária kényszerházasságának különös története az aulikus és klerikális erők ellen küzdő hajdani szabadelvű nemesség között terjedt szájról szájra, egy hosszan húzódó, 19. század elején zajló botrányos válóper kiszivárgott adatai alapján. A klérus rögtön a regény megjelenésekor igyekezett néhány ténybeli eltérés alapján hitelt vesztetté tenni a regény vádló művészi igazságát.
Mikszáth két erő küzdelmét ábrázolta regényében: a nagyurak és nagypapok világa áll az egyik oldalon, s a szálak elvezetnek elzárt papi szemináriumokba, a császári udvarba, a pápai kúriára is. A másik oldalon Buttler János mellett felsorakoznak a Bernáthok, Fáyhoz hasonló kuruckodó magyar kisurak, a korai polgárságnak olyan különcködő típusai, mint az öreg Horváth; néma társként pedig szeretetével és rokonszenvével ott áll – Tóth uram, a röszkei kocsmáros és Vidonka, a népi ezermester személyében – maga a nép is. ők már a jövő ígéretét, 1848 egykor majd fellobbanó tüzét hordják magukban.

NEMZETES URAIMÉK
A regény középpontjában egy fennhéjázó kisnemes, Mácsik György története és a kurtanemes Laczkó család egész hada áll. Ők valamennyien az egykoron elveszített ősi juss, Békés vármegye visszaperléséről álmodoznak, időnként tesznek is érte valamit. Mindenesetre vagyonuk roncsait jogászokra költik, hátha egyszer az ősi birtok visszatér. Kurtanemesi kúriáik lassan összerogynak, maguk már teljesen elszegényedtek, csak álmaikban tér vissza az ősi föld. A történetet a szabadságharc előtti időbe helyezi Mikszáth, s a mese közben fel-feltünedező kurtanemesek ábrándjait már a korabeli olvasó sem érezte tragédiának, sokkal inkább komédia részesei vagyunk. A fenegyerekeskedő Mácsik és a Laczkók egész hada bármilyen fennkölt cselekedetet hajt végre, semmi sem tűnik magasztosnak, sokkal inkább szatirikus itt minden, saját idejükből is kiszakadt figurák, értékeit elvesztett, bomló világ képe áll előttünk.

A regény születésének idején a magyar társadalmat a pusztuló nemesség sorsa foglalkoztatta. Ebbe a vitába nemcsak újságíróként, karcolataival szólt bele Mikszáth, hanem ezzel a regényével is. Ő sem volt közömbös a nemesi világ pusztulásával szemben, de tudta, hogy „késő már a vármegyét siratni, hát inkább keressük meg benne a nevetnivalót”. A nemzetes uraimék távol áll még a későbbi Mikszáth-regények szatírájától, de már fel-felcsillan benne a Beszterce ostroma Pongrácz grófjának szatirikus arcéle.

A NOSZTY FIÚ ESETE TÓTH MARIVAL
Noszty Feri huszárhadnagy, akinek feltétlenül pénzre van szüksége, szemet vet a környék leggazdagabb lányára, Tóth Marira. Cselszövésekkel, kompromittáló helyzet teremtésével, a gyakorlott szívhódítás minden eszközével igyekszik elérni, hogy a felesége legyen a lány, aki finomságával, romantikus egyéniségével egy tisztább világot képvisel. Az apa, az amerikás Tóth Mihály átlát a cselszövényen és az utolsó pillanatban megakadályozza a házasságot. A regényben megjelenik a vármegyei és miniszteri apparátusba beépült kiterjedt Noszty atyafiság, s mindnyájan szívvel-lélekkel szurkolnak a hozományvadászat sikeréért. Noszty Feri semmitől sem riad vissza, hogy a család régi híréhez az eltékozolt vagyont megszerezze. Csal, hazudik, váltót hamisít, a brancsbeliek szemében mégis tökéletes úriember. Mikszáth-hoz az egyszerű emberből lett milliomos, a „kifli-király” Tóth Mihály áll a legközelebb. Felruházza saját életrajzi adataival, jellemével, világnézetével. Tóth Mihály a legjobb polgári erények megtestesítője, Amerikába azért utazott, mert király nélküli országot keresett. Hazajőve a magyar mezőgazdasági ipart akarja fellendíteni, kórházat alapít, segíteni akar a népen.
Az egyik legjobb Mikszáth-regény.

A SIPSIRICA
A tabáni vendéglők idillikus kispolgári miliőjében kezdődik a cselekmény, s ez a színhely a befejezésben visszatér, keretet alkotva Druzsba tanár úr végzetes kalandjának elbeszéléséhez. A Fehér Pávát a lengyel Jahodovszka asszony vezeti; vendégeinek kedvence egyedül nevelt lánya, Sipsirica. Jahodovszkát a szentté magasztosuló anya példájaként tisztelik, aki minden áldozatra kész lányáért. A családias bensőségességet egy rejtélyes előkelőség felbukkanása bolygatja meg, majd Sipsirica eltűnése dúlja föl. A félénk Druzsba tanár úr, akinek a neve visszafelé olvasva „abszurd”, távoli kiküldetése során megdöbbenve és fölháborodva fedezi föl, hogy az excellenciás úr megvásárolta anyjától, és egy külvilágtól elzárt kastélyban rejtegeti a szeretőjévé tett gyereklányt. Kockázatos helyszíni szemléjekor Druzsba képtelenül bizarr és ijesztő jelenségekkel találkozik, a borotvával hadonászó majom motívumát pl. Poe ismert bűnügyi novellájából kölcsönözte Mikszáth. Az efféle vadromantikus elemek funkciója kettős: a törvénytelen erőszak megfélemlítési stratégiáját karikírozzák, és a szorongatott kisember tudatában keletkezett fantasztikus rémképeket vezetik vissza idétlen, de „reális” tényekre. Druzsba igazságát eltiporják: őrültnek nyilvánítják, a Lipótmezei tébolydában köt ki.

Ez a nagyszabású pamflet nemcsak az oligarchia mindenfelől támogatott erkölcsi gátlástalanságát, az álszent anya jelképezte ocsmány anyagiasságot és perverzitást, vagy a kispolgári kibicek cinkos kényelemszeretetét leplezi le, hanem a monarchikus „boldog békeidők” egészét, a látszat és a való ellentétét, az idill látszatával leplezett fertőt.

A SZELISTYEI ASSZONYOK
Az író kései – 1901 és 1903 között írt – három kisregényét tartalmazza a kötet. Mikszáth-ot ebben az időben egyre többet foglalkoztatta a romantikán túl a mélyebb valóságábrázolás. Valamennyit az író szélesen áradó, mesélő, anekdotázó humora és alakformáló realizmusa hatja át.

A címadó kisregény (1901) történelmi környezetben játszódik, romantikus, népmondai ihletésű. Pajzán históriája, érdekes-szép meséje Mátyás király alakja köré fonódik: a török elleni harcok miatt férfi nélkül maradt szelistyei asszonyok nem nyugszanak bele helyzetükbe, és új férfiakat kérnek a királytól. El is küldenek hozzá „mustrába” három gyönyörű asszonyt, igaz, egyik sem szelistyei. Mikszáth lebilincselő közvetlenséggel meséli el a rájuk váró eseményeket, a csalás kiderülését és következményét.

A Páva a varjúval (1894) „pávája” szép, körülrajongott grófnő, aki egy fiatal katonát tesz tönkre azzal, hogy az egyszerű embert kapitánnyá, majd férjévé teszi. A házasság azonban – Mária Terézia udvari etikettjétől is megzavarva – nem sikerül. Az anekdota csattanója: a válás után Nagy Jóska, a „durva káplár” visszatér régi, hozzávaló Borcsájához, de így sem találja már a boldogságát, ahhoz „finnyás kapitány” lett.

A Sipsirica (1902) nemcsak e kötet legélesebb hangú írása, egyébként is Mikszáth leggyilkosabb szatírái közé tartozik. A történet a legkedélyesebben indul: a Páva vendéglő asszonyának s szépséges leányának férfiszemek kísérte cseperedésével. Az álszent vendéglősnő pénzért eladja lányát (sipsirica lengyelül bakfist jelent) a „köztiszteletben álló”, öreg élvhajhász főúrnak, s a barbár üzelmeiket leleplező Druzsba tanár urat őrültnek nyilvánítja a társadalom. Ez a történet már nemcsak egy anekdota kiszínezése, hanem a századvég feudális önkényének időszerű bírálata.

SZENT PÉTER ESERNYŐJE
A kisregény terjedelmű, harmatosan üde tőrténet egyetlen, részletesen kidolgozott anekdota: az öreg Gregorics Pál, aki kivert, lenézett különcként hatalmas vagyont gyűjtött, ezt a vagyont szolgálójától született, rajongásig szeretett fiára kívánja hagyni, a törvényes örökösök kijátszásával. A titkos és furfangos akció révén a vagyon egy esernyő nyelébe kerül, az esernyőt egy közönségesen Szent Péternek nézett, öreg zsidó ócskás, a kisded Bélyi Veronka bölcsője fölé feszíti, otthagyja. Csodaernyővé válik, pénzt, szerencsét, boldogságot áraszt a kicsiny tót falura, és főleg annak plébánosára, Veronka bátyjára. Mire az igazi örökös nyomára jut, addigra régi nyelét (amelyben a vagyon rejtezik) kicserélik, az ifjú ügyvéd azonban már nem is bánja: beleszeretett Veronkába, vele lesz boldog, nem a pénzzel.

Keveset, szinte semmit sem sejtet a mű szépségéből ennek az anekdotának kerekdedsége, poentírozott, happy andre kihegyezett menete. A mű szépségét – első szinten – idilljei adják. Remekül megformált, csodálatos költőiséggel előadott és szimbolikus sugárzásúvá alakított tájképek, falusi rajzolatok, amelyek mintegy keretként fogják körül a bűbájos Veronika alakját. Ez az idill elsősorban attól nyeri ragyogását, hogy – bár szinte észrevétlenül – végig és alapjaiban aláaknázott, tragédiák, enbertelen nyomor, félelmetesen babonás világ, a legrosszabb emberi szenvedélyek veszik körül, járják át- meg-át. Pazar poétikai varázslattal teszi humorossá, kedvessé, derűssé mindezt Mikszáth, de eltüntetni, kiiktatni éppen nem szándékolja. Csaknem a tudatküszöb alatt, de ezek a rémek kísértik a „mesét”, adnak sajátos villódzást, lírai törékenységet a történetnek.

A TÓT ATYAFIAK, A JÓ PALÓCOK
E két kötet novellái ugyan még nem kritikai realista, hanem romantikus művek, de a Jókai-hatás nyomán tovább élő úri-nemesi romantikával szemben egy újfajta, népi ihletésű romantika jelentkezett bennük: Bret Harte „kaliforniai beszélyei”, Daudet provence-i történetei s mindenekelőtt Mikszáth fiatalkori barátjának, Tóth Endrének népszínművei adtak ehhez ösztönzést. A szépet, a nagyot, a felemelőt nem a közéletben, az úri társadalomban, hanem a népi világban kereste s találta meg, a Felvidék tájait, embereit, az ott megélt hétköznapi tragédiákat élesztették fel csöndes, megadó líraiságú, olykor már-már érzelgősségbe hajló elbeszélések.

ÚJ ZRÍNYIÁSZ
Mikszáth a múlt nagy eszményeivel való szembesítés révén leplezte le korának üres, eszménytelen úri közéletét. A főszereplő – a váratlanul feltámadó egykori szigetvári hős – a maga groteszk újkori sorsával gúnyos-keserű tanúvallomást tett a dísztelen jelenről. A világirodalom nagy szatirikusaira emlékeztető művészi ötlet a maga fantasztikumával egymástól távol eső dolgokat rántott együvé, s ebben a kiélezettségben, rendkívüli megvilágításban felötlöttek, kirívóvá váltak az egyébként elfogadott s természetesnek tűnő visszásságok is. Kimutatta, hogy Zrínyiék hajdan hősök lehettek, mert nagy, igaz ügy szolgálatában égett el életük, de kicsinyes viszonyok közt, egy eszménytelen kor fullasztó, szennyes közéletében törvényszerűen nevetségessé és torzzá lesz egykori nagyságuk. Mivel azonban Mikszáth maga sem tudott az úri közélet ürességének határain túltekinteni, végső soron vázlatban maradt az ÚJ Zrínyiász nagy koncepciójú szatirikus körképe: a mű végén egy képzeletbeli ellenséges támadás megint életre hívja Zrínyiben az egykori vitézt, s ő hajdani tettét megismételve hősi halált hal a hazáért.

A VÉN GAZEMBER
A kisregény Mikszáth nagy műveinek sorába tartozik, mintegy a Szent Péter esernyője párdarabja, ha az irodalomtörténet meg is feledkezett róla. Látszólag ugyan ez is habkönnyű, könnyes-mosolyos história egy vén kasznárról, aki egész életén keresztül orcátlanul lopja gazdája, az Inokay bárók könnyelmű-kártyás utódjának gazdaságát, hogy azután végrendeletében a hatalmasra duzzadt vagyonát immáron koldusbotra jutott ura gyermekeire hagyja, ám a kisregénynek legfeljebb felszínét alkotja ez a hihetetlen és az író által elhitetni nem is nagyon kívánt adoma, a mű mélyebb rétegei egészen másról szólnak. Mindenekelőtt arról, hogy pénz és tisztesség összeférhetetlenek, hogy a századvég társadalmi berendezkedése torz és elviselhetetlen, hogy az úri becsület nem egyéb arcátlan hazugságnál, hogy szépség, jóság, igazság csak a mesében létezik, csak a költészetben, csak az álomban. A kisregény hasonlíthatatlan szépségét éppen az adja, hogy Mikszáth minderről közvetlenül szinte szót sem ejt, mindezt csak sugallja, érintőlegesen érzékelteti, s épp ezáltal költészet és valóság varázsos ellenpontjátékát valósítja meg.