Praznovszky Mihály – Mikszáth igazi arca
Nem ismerjük Mikszáth igazi arcát. Két dolog takarja el: ő maga, az író, és mi, az olvasók. Ő maga: álcát vett fel. A palóc, a vidéki parasztember arcvonásait, fizikai megjelenését. Igy fotóztatta magát beérkezése után, igy festtette meg. Tömzsi termet, nagy széles fej, kalap, pipa vagy szivar, üldögélés a karoslócán. Igy nem néz ki egy író, vélték a képek szemlélői. Molnár Ferenc monoklija, Bródy modern frizurája, Tóth Árpád vastag szemüvege, Kosztolányi csokornyakkendője, de még Gárdonyi sem ilyen az egri íróasztal mögött.

Mikszáth sem ilyen. Csak egy ember látta hitelesen, Sailo Alpo a finn szobrász, aki képtelen volt a türelmetlenül mozgó Mikszáth megformázására, de amikor megtalálta a lelkét, már jól haladt, de őt is becsapta Mikszáth a ferdére igazított nyakkendővel. Igy aztán olyanak látták ők a kortársak, ahogyan ő akarta.

És nem látjuk, mert nem akarjuk, mi olvasók sem. Kényelmes ugy olvasni Mikszáthot, miként szüleink, nagyszüleink tették. Ráadásul az iskola is rásegít, hiszen egy évszázada ugyanazt kell olvasnunk, szegény Bede Annát! Mert megmaradunk a felszínen s beérjük az olvasói Mikszáth-ismeretekkel is: a vidám, az adomás történeti folyam, maga a történet, azaz mese, derülünk a politikai karcolatok könnyen ráismerő aktualitásán, megrendelünk a gyermek és falusi történetek fájdalmas kis tragédiáin.

Mikszáth nagyon jól tudta, sem ő, sem az írói világa nem az, aminek látszik. A jó palócok és a tót atyafiak világa már régen nem az volt, amikor megírta az 1880-as évek elején. Ez már egy 20-30 évvel azelőtti állapotot tükröz. A hirtelen felgyorsuló civilizációs folyamat – ebből ugyan hogy maradhatott volna ki egy kis palóc falu? – és annak konfliktusai a szűkebb és tágabb világgal, viharos gyorsasággal bomlasztottak fel egy ideálisnak látszó falusi közösséget

Gaál Magda története a bizonyíték. A modernné vált társadalom, az árucsere felgyorsulása, a piac betörése, az áru és a pénz mindenekfelett-valósága előbb megroggyantatta majd a padlóra küldte a palóc falut. A hatalmi viszonyok átrendeződése, majd patriarkális évszázados igazságszoltáltatás együtt érző és elviselhető ítélkezése, ha nem is egyszerre, de jól érzékelhető iramban oda lett. Gaál Magdát nem, vagy nemcsak a szerelem, hanem az a titokzatos világ vonzotta, amit a tót lókereskedő legény jelentett: mondhatjuk szelid malíciával: kocsija volt, amin elvitte Magdát oda, amiről már hallott s nagyon érdekelte: a nagyvárosba. S meg sem fordul a fejében hogy döntése közben szakit egy évezredes magyar falusi erkölcsi normával is: nős ember szeretője lesz, eldobható, s a közösségébe soha vissza nem térhető. Lehet, hogy nem is akar: mert bukottan is színesebb és izgalmasabb az a világ odakint, mint a másik szigori s olykor igazságtalan törvényeivel odabent.)

Bede Erzsi pedig utoljára álhatott igy a bírái elé, 10 év múlva amikor a valóságos Mikszáth idő volt, amikor a novellát írta, a bíróság megtévesztése miatt becsukták volna könyörtelenül.

S ahogy kilépett a falusi ember az általa ismert és biztonságosnak vélt világból, ez a felbomlás még gyorsabb lett. Ennek volt a helyszíne maga a város. Nemcsak a főváros, hanem a város. Pl. Salgótarján, a villámgyorsan kialakított iparával, a hatalmas munkaerő szükségletével, az uj életmódjával, a kolóniával, a hitelre árusító magazinnal, a soknemzetiségű és igy sokerkölcsű uj lakosságával.

És persze a főváros. Vajon miért nem volt saját tulajdonú háza Mikszáthnak Pesten? Mert ő is ebből a zárt világból jött (ha egy kicsit gyenge, az első sikertelenségek kudarcai őt is elsöprik), és érezte, hogy lakása lehet itt az embernek, de otthona nem. A palóc falvak tót és magyar parasztjai fővárost építő munkásokká váltak. Ki előbb vész el, ki később. Számukra, bár még nem tudták, ez felért egy amerikai kivándorlással, a szülőföld lelki, erkölcsi, mentális elvesztésével. Munka volt bőven, de az ingázás, az otthontól való tartós távollét kikezdte az erkölcsöt, azt a bizonyos belső világot. Nemcsak a malteros lánnyá lesüllyedt palóc lányokét, de a férfiakét is, akiket a távolság, a ritka hazajárás, a nehezen keresett pénz könnyű elvesztegetése állandó kiszolgáltatottságban tartotta. A falu zártsága és valóságos és látszólagos mozdulatlansága helyett egy modern tempó, felgyorsult napi idő és szokatlan élet- és munkaritmus zavara, a pénz étékének a megváltozása, Alkohol, egészségtelen életkörülmények, fizikai leépülés, a hagyományos életmód belsővé vált idő-rendjének megzavarása, az érték elvesztés és elvetés, reménytelenség érzete és ténye – sorolható lenne ez a történelmileg már igazolt negativ folyamat. Itt az ember elveszti a nevét és a személyiségét.

Hogy ez nincs benne Mikszáthban? Dehogy nincs! Csak másként kellene olvasnunk. Az újraolvasás során a megszokott cselekmény-történetek mögé kell látnunk. Ebben is Mikszáth félmondatai, megjegyzései az irányadóak. A Különös házasságban a vallás és az állam összecsapása nem egy egyházi-világi konfliktus szimpla leképzése a 19. század végi Magyarországon. A hittel és a hitében megrendült ember és a modernizációs folyamatok lelket megroppantó jelenségeinek, mondhatni igézetének első megjelenítése. A Noszty fiú sem cinikus összekacsintás az úri világgal, hanem egyértelmű jelzése: a demokrácia és a liberalizmus nem ezen a tájon honos. A fekete város sem véres történelmi mese, hanem beszámoló az illúzióit vesztő modern Magyarországról. Nincs jó válasz a hatalom birtoklásának és megtartásának kérdéseire.

Mikszáth lezárja a multat. Utána már senki nem ír a régi Magyarországról. Tömörkény sem, Móra sem, Móricz sem, Krúdy sem. (Mert olyan Magyarország nem volt is volt, amit Krúdy a múltban vélt felfedezni magának.) Ők az uj Magyarországról írnak, amely cseppet sem vigasztalóbb. Csak problémáiban összetettebb és a világra, mint most már kinyíló egészre nem tud választ adni. Mikszáth nem a mult írója, hanem a jelené. És azt a mikszáthi multat nem lehet a mai magyar éledő konzervativizmusával azonosítani. Az újra felöltött cifra mente, a nemesi és vitézi előnevek, a klikk hatalmas összezárása, a hatalom könyörtelen és megragadása és koncként való, acsarkodó megtartása – keservesen nyílik fel abból a múltból, amit Mikszáth maga is lezárt. Legalábbis a részéről. Aki igy éli meg a 21. század eleji Magyarországot, az rosszul olvassa Mikszáthot.

No és Mikszáth, ő elbujt a vállalt kupec-figura mögé? Tucatjával sorolhatnánk fel írásait, amiket most újra el kellene olvasnunk, pl. a Noszty fiu utószavát. De a megjegyzései a legfontosabbak, a politikai kiábrándulását leleplező és egyre cinikusabb, s már nem ironikus megjegyzéseinek mélye. Amelyek valójában nem is a politikáról, nem a politikusokról, hanem Mikszáthról szólnak. Mindezek összessége, a magyar retorika csúcsteljesítménye az 1910-es jubileumi beszéde. Újra kell olvasnunk soronként. Benne van mindaz, ami akkor van, s ami majd lehetne. Mikszáth egyiket sem tudta befejezni, sem a jelent, sem a jövőt. Pedig hát ezért készült az életmű.

Mikszáth 1905 után, amikor a Szabadelvű párt nemcsak elvesztette a választást, de meg is szűnt, nem találja a helyét. Nem a pártja hiányzott, hanem az a valóság, amit részben ő maga teremtett. Riadt és társtalan maradt, nemcsak a témái tűntek el, de a társai is. (Igy aztán egyre többet foglalkozik önmagával, a közelgő öregséggel, amikor a mécses már csak pislog.) A magányosság jó lehetőség, hogy az ember tisztán lássa a világot maga körül: nincs, aki eltakarja azt.

A szociáldemokrácia megjelenése, az utcai tömegpolitizálás, a feszült kapcsolat Béccsel, a robbanásig feszült viszony a nemzetiségekkel, a uj pénzügyi világ, , az uj technika, az uj irodalmi nemzedék egyfelől megijeszti, de mivel zseni volt, rögtön fel is ismeri, a változások most már elkerülhetetlenek, s azt, hogy ez ellen, amit az uj világ hoz, nincs menekülés. „A világ modern, a modernséget is érteni kell: aki ostoba, az elpusztul, mint ahogy az elsárgult levél lehull a fáról.”

Az 1910-es interjúja a Délmagyarország című lapban ezt a Mikszáthot mutatja. Decentralizáció, a modernség veszélyei, az urbanizáció gondjai – ki ismeri fel itt a cifraszűrbe kényszerített palóc népi írót: „Mert hol találjuk meg már a városokban azt a kényelmet, amit keresünk? Sehol. Ma már a villamosvasutak, a közlekedési eszközök, a közlekedési akadályok és a sok veszélyes robbanások miatt a városokban tűrhetetlenné kezd válni az élet.”

És a legfontosabb. Látja a nemzeti politika veszélyes zsákutcáját. Minden zsákutca veszélyes, kijönni nem lehet belőle egyenesen, csak összetörni magunkat benne. Nincs olyan párt, Függetlenségi, Alkotmány, Néppárt, 48-as, Nemzeti Munkapárt, mindegy. Az ország rohan a veszte felé. Nem véletlenül nevezi Magyarországot Európa balékjének, mert legalább ő látja, hogy mik az esélyei egy kis nemzetnek a nagyhatalmak érdekrendszerében. De azt is látja, mint ezer év óta mindig, csak magunkat okolhatjuk a bajokért. S ezek a bajok nagyon közel vannak, nagyon, nagyon közel. Ezért idézzük pontosan az utolsó beszédének, amelyet halála előtt hat nappal mondott, a befejező passzusát, amelyben már Trianon képe egyértelműen és ijesztőn felsejlik: „ A magyar még nem volt oly súlyos helyzetben, mint most. Én, aki annyira szeretem ezt a nemzetet, olyan sötét színben látom ma az ország jövőjét, hogy megrajzolni sem merem. Gondoljuk meg, hogy csak egy hazánk van uraim, s ha az elbukott, mi leszünk a legboldogtalanabb hazátlanok s akkor elmondhatjuk, hogy a magyar ember sorsát boldog isten nem bírja.”

Mikszáth lehet, hogy megírta volna ennek a fenyegető helyzetnek a regényét, de már csak erre az utolsó figyelmeztetésre futotta.

A 2010-es év jó alkalom nekünk, hogy Mikszáth jegyében, vagy ha lehet, Mikszáth segítségével elkerüljük újra ezt a csapdát, amelybe már félig belemásztunk. Ha nagy baj van, az irodalom néha talán tud segíteni. Mikszáth viszont mindig.

Elhangzott Szklabonyán, Mikszáth Kálmán lebontott szülőháza előtt állván, 2010 október 9-én szombaton.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27